Búcsú Plesz Antaltól 1930-2014

Plesz Antal építész atyai barátom, nem mesterem. Vannak hasonló, általam tisztelt színházi, képzőművész „felmenőim” is – élők és olyanok, akik már elmentek. A 70. születésnapjára a Magyar Építőművészet (1999/4) összeállított egy Tóni előtt tisztelgő, szép, személyes anyagot. Tisztelőitől és olyanoktól, akik mesterükként gondoltak rá. Csendesen, vörös borral örültünk akkor együtt. Ebből a szövegtárból idézünk részleteket most, búcsúzva Tőle.
Szegő György

„A valamire való ember magányos” – Tóni édesapjának élettapasztalata, csendes borozgatásinak témája. Összetartozás, kapcsolat a gyengék szükséglete. Figyelni a „mélyedről jövő hírekre”, belátni és beláttatni. Számolatlanul szétosztani azt is, amid nincs; a hálálkodót, nyafogót elzavarni. Megalkuvásra, gyengeségre nincs mentség. Elbukni vagy nyerni – egyre megy, csak elegánsan. Ennyi a kapcsolati tőke, az etalon, amihez tartom magam, és amit az átmenetileg hozzám tartozóktól is elvárok.
Bán Ferenc

A mestert a tanítvány választja. Én Plesz Antalt választottam, s ő elfogadott tanítványaként. Szerencsémre 1970-ben intézményesen újra indult a Mesteriskola, s így szakmai árvaságom feloldódott a mester melletti dolgozva tanulásban. Őt ideális mesternek és született pedagógusnak is tartom, aki hisz a szellemi folytonosságban és kötelességszerűen műveli az ismeret, valamint az erkölcsi-magatartási normák és a tapasztalat-átadás generációs kötelezettségét. Módszere nem a közvetlen ismeretátadás volt (hiszen ez csak a rutint konzerválná), hanem „szókratészi bába”-ként azt hozta elő tanítványaiból, ami bennük „alvó képességként” szunnyadozott. Minden más csak ehhez teremtett atmoszférát.
(…) a munka, a beszélgetések, a Mesteriskola beolvad valami felidézhetetlen, érzelmileg túlfűtött „kocsmakultúrával” párosult atmoszférába, amely mindennapos élményt jelentett, ugyanazzal a tanulsággal zárva a napokat: az építészet lényege és célja az emberépítés („az építés ürügy”).
(…) Plesz Antal nem csoport-guru. Őt az egyén, az egyéniség, a különbség érdekelte. Így mi, akiknek évtizedek alatt mestere volt, nem alkotunk együttműködő, egynézetű szakmai közösséget. A testvér vagy féltestvér szót használom erre, mert olyanok vagyunk: külön utakat járók, külön életet követők, külön helyen élők, vitatkozók, talán versengők is, de egymást számon tartók, s néha családi ünnepen még össze is jövünk (most éppen egy folyóirat lapjain).
Bodonyi Csaba

Mit is érzek a Mester iránt? Hűséget.
Mit is jelent nekem a Mester? Biztonságot.
Akkor az elszámolással meg is lennénk, hiszen harmincnégy év áll kapcsolatunk mögött. Sok beszédnek már nincs helye, Ő a Mester és rendben is van minden.
Miért van rendben minden? Mert egy olyan családra vigyáz, melynek tagjai arcéllel bírnak, olykor hadban is állnak, de felelős életük érdemes a Mester figyelmére.
Ferencz István

A Mesteriskola III. ciklusán ismertem meg.
1974 volt, csúcsra járatva zakatoltak a tervgyárak, darálva a házakat, bennük gályázott a szakma apraja-nagyja. A kemény diktatúrának már a puhasága sem volt a régi, fantasztikus éleslátással rájött, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni, az alkotás kínjait látva építéspolitikai irányelvekkel, normatívákkal, típustervekkel és „pofon”-egyszerű megoldásokkal nyúlt a tervezők hóna alá és segítette önmegvalósításukat. Ebben a közegben a Mesteriskola sok szempontból oázisnak számított: a fejtágító előadások viszonylagos vagy kimért progresszivitására és a közös munka mellett a hajnalig tartó baráti beszélgetésekre emlékszem leginkább.
Mesterként a tanítványok feszengését feloldva, személyes, őszinte érdeklődéssel fordult felénk és kérdéseinkre hasonló nyíltsággal mesélt pályájáról, példaadó építőmester édesapjáról, az első bizalmat, tudást, bíztatást adó Lauberről, de mindenek fölött tisztelt atyamesteréről, Kiss Ferencről.
Plesz Antallal soha nem dolgoztam együtt, mégis benne van terveimben, házaimban. Hatott rám, kitüntetett figyelmével, bízott bennem, ösztönzött és lelkesített, és közben – szinte észrevétlen – vállamra tette az építész pályával járó és az ifjabb építészgenerációk iránti nyomasztó felelősséget.
Dobó János

Plesz Tóni puritán szobája először a csend és a nyugalom fellegvárának tűnik a San Marco utcai háztetők felett. A reggeli kávétól az alkonyi búcsúzásig tartó beszélgetést azonban rendre megszakítják az ország minden részéből érkező telefonok. Ritkán van egyedül.
Még ha távol is vagyunk, Tóni ott van minden jelentősebb eseményünkön: irodát avat, évfordulót ünnepel, kiállítást nyit meg. És ott van minden meglepő, megtisztelő felkérés és díj mögött is láthatatlanul. Nemcsak a tanítványra kíváncsi, annak kollégáira, családjára és barátaira is. Ez a figyelem mindenki számára emlékezetes.
Egy szegedi látogatásáról hazaindulva el kellett érni az utolsó vonatot: az idő rövidsége és az ügy fontossága vakmerő, de kézenfekvő megoldást szül, behajtva az állomásra a peronon végig egészen a megfelelő vagonajtónál áll meg az autó. Az elképedt masiniszta kérdésére „Nagy embert hozunk!” a válasz. „Jó, jó, de aztán gyorsan tűnjenek el!”
Vesmás Péter