Slézia József: Kortárs magyar formatervezés, Designtrend Kft., 2014., 254 oldal

Szöveg: Götz Eszter

Óriási jelentőségű az a nem túl méretes kötet, amely Slézia József több évnyi munkája eredményeként most végre megjelent: a magyar formatervezés elmúlt tizenhárom évének hű krónikája.
A kreatív ipar piacalakító szerepe Magyarországon még mindig alig ismert és még kevésbé elismert, miközben a hazai designerek látványos sikereket aratnak. Háttéripar és számottevő menedzsment nélkül, egyedül a maguk erejére támaszkodva dolgoznak, jobb híján saját ipart, saját cégeket működtetve – mégsem túlzás kimondani, hogy lépést tartanak az európai élvonallal. Önálló szakmai folyóiratuk régóta nem jelenik meg, könyv formájában nagyon ritkán kapunk beszámolót a helyzetéről, igazi koordináló központjuk még mindig nincs – a Design Terminál programja ezt kívánja betölteni, de egyelőre messze nem a szükséges erőkkel. Ehhez képest évről évre külföldön is figyelmet kap a magyar designerek tehetsége. A kötet tehát biztató kezdet, ráadásul Slézia József bevezetőjében egy sorozat részeként említi, amelyik a kortárs hazai design egyes területeit e kötethez hasonlóan fogja át.
Valójában egy ábécérendbe szedett enciklopédiát kapunk, 180 alkotó vagy alkotócsoport bemutatását, akik 2000-ről a szerkesztés lezárásáig a formatervezésben aktívan jelen voltak. Nem dicsőségtábla, nem is egy teljes szakmai keresztmetszet az elődökkel, a hatásokkal; csupán felsorolás. Ezen belül viszont mindent megoszt az olvasóval, ami ezen a területen az ezredforduló óta történt: formatervezők, építészek, belsőépítészek, bútor- és járműtervezők fontosabb munkáit mutatja meg egy-egy színes fotóval (összesen 650, ráadásul tökéletes minőségű kép került a kötetbe), a végén pedig egy melléklet erejéig azok is bekerültek, akiknek tevékenysége a tárgyalt időszakban nem indokolta az önálló bemutatást, de egy-egy termékük vagy tervük design díjat nyert. Ezzel a kiegészítéssel valóban teljes képet kapunk.
Ehhez teszi még hozzá Slézia a bevezetőben mindazt, amit ma Magyarországon a formatervezés helyzetéről tudni lehet. Felrajzolja a szakma „pedigréjét”: életkorok szerint megvizsgálja az aktív tervezői palettát, elemzi a szakmán belül a nők és a férfiak arányát, az egyes egyetemek szerepét, a külföldi munkákhoz való hozzáférést, a menedzselési problémákat. Belemegy olyan kérdésekbe is, mint hogy miért nincs Magyarországon designerekből nagyobb álló tervezőiroda, és józanul beszél a gyártóipar hiányosságairól. Kiemeli azt a tehetséggondozó szerepet, amelyet az Európában nagy hírű és komoly kapcsolatrendszerrel rendelkező, a MOME-n oktató Stefan Lengyel végez a fiatal tehetségek helyzetbe hozásáért. Értőn elemzi az itthon jellemző stílusokat, tendenciákat,a hoigh-techhez való kapcsolódás nehézségeit és a low-techben, a regionális stílusban rejlő lehetőségeket. Összességében ez a néhány oldalnyi tanulmány az adatokra és a józan helyzetértékelésre támaszkodva többet mond el a formatervezés itthoni esélyeiről, mint ami eddig sejthető volt. Mindezt nem próbálja a laikusok nyelvén fogalmazni, felvállalja, hogy ez a portré elsősorban a szakmának és a szakmával foglalkozóknak szól – mégis jól érthető, és az utána következő alkotói bemutatásokkal együtt teljes képet ad.