Várkert Bazár, Budapest

Építészek: Potzner Ferenc, Pottyondi Péter, Dévényi Tamás
Szöveg: Zöldi Anna
Fotók: Török Tamás / Topogram

Romjaiból új életre kelt, új kaput nyitott a Vár felé a 130 éve esztétikai okokból létrehozott Várkert Bazár, Ybl Miklós hosszú évtizedekig méltatlan állapotban pusztuló alkotása. Egy értékes műemlék megmenekült az enyészettől, falai közt sétálva a 21. századi városlakó megcsodálhatja a 19. század építőmesterségbeli tudását, ízlésvilágát, miközben kortárs kedve szerint veheti birtokba ráhagyományozott történelmet. A Várbazár példája elgondolkodtat azon is, mit fejez ki ember és társadalom azzal, hogy épített nyomot hagy maga után az enélkül is tökéletes világban, és mit tud kezdeni az utókor ezekkel a nyomokkal.
A már közhelyként emlegetett kulturális paradigmaváltás ezt a kérdést különösképpen kiélezi egy olyan emlék esetében, amely funkció nélkül, saját korának díszleteként épült (l. még MÉ 2014/3 – a szerk). A kemény ítéletet persze árnyalhatjuk azzal, ha a szépséget önálló funkciónak tekintjük, ezt azonban a modern gondolkodás nem szívesen teszi. A Várbazár felújításának sikere mégis ebben rejlik: az esztétikai céllal épült 19. századi land art mű 21. századi folytatása kortárs esztétikai élménnyel ajándékozza meg azt, aki a budai rakpartról kíván a Várba felsétálni.
A Várbazár létrejöttének, kezelésének, pusztulásának és felújításának története sokrétű tanulsággal szolgál. Abban a korban, amikor az építésre elegendő ok volt az, hogy a környezet ezáltal vonzóbbá válik, a korszak legjelesebb építészére és legkiválóbb mestereire bízták a praktikus funkciót nélkülöző reprezentatív sétány és támfal megalkotását. Teltek az évtizedek, és ahogy a gazdaságos működés egyre inkább követelménnyé vált, pusztult a míves munkával létrehozott építészeti mű – ebben persze a felhasznált anyagok és technikák fogyatékosságai, illetve a vároldalban lezúduló csapadékvíz is szerepet játszottak –, ahogy a szintén pusztuló középkori várfalak esetében is, amelyek állagmegóvása sok szakaszon a mai napig megoldatlan. A jelenleg szakmai fórumokon és a sajtóban pejoratív felhangokkal emlegetett 1945 utáni műemléki szemlélet, amely a Vár esetében elsősorban a középkori maradványokra koncentrált, és számos értéket mentett át az utókornak, az eklektikus építményt anyagában kevesebb érzékenységgel óvta, viszont igyekezett hasznos funkciót adni neki. A 19. század vívmányainak hívei sem tagadhatják az Ifipark legendás sikerét, sőt minden bizonnyal maguk is ott ropták valaha. A dübörgő lábak anyagában végképp tönkretették az építményt, az Ifipark működése a Várbazár történetében mégis az egyetlen olyan időszak, amikor a létesítmény valóban közcélt szolgált, haszonnal. Bezárása után az enyészet vette birtokba a falakat, és nem akadt se magán-, se közpénz a megmentésére, holott a felújítása gyakorlatilag a rendszerváltás óta napirenden volt. A Bánáti-Hartvig építészpáros és a Mányi Stúdió is készített rá terveket, ahogy a felújítást végül jegyző Potzner Ferenc is a KÖZTI égisze alatt.
A helyzetet végül az EU támogatása mentette meg, amely szerencsésen egybeesett az ismét reprezentációs célokat is maga elé tűző politikai akarattal. Ennek nyomán megújult eredeti formájában minden, ami műemlékileg hitelesen helyreállítható volt, és az előzményekből okulva olyan hozzáadott értékkel is igyekeztek a létesítményt kiegészíteni, ami hosszú távon biztosíthatja a fenntartását. A koncepció alapja a „Vár kapuja” funkció, amelynek megfelelően a Várbazáron áthaladva számtalan lehetőségét teremtették meg a Duna-part és a Vár közti gyalogos közlekedésnek. A díszes rámpát közrefogó, kiegészítő építményeket is e funkció értelmében alakították át: a támfalat kétoldalt közrefogó épületek kiállító funkciót kaptak, a föld alatt egy többfunkciós rendezvénytér kapott helyet, valamint egy többszintes mélygarázs, amely még a Várba érkező turistákat is kiszolgálja. A közlekedést liftek és egy mozgólépcső könnyíti meg. Hogy a végül megvalósított program mennyiben lesz sikeres, még nem tudható; részben mert az említett funkciók beüzemelés alatt állnak, részben, mert a Várbazár csak egy eleme a Budai Vár megújulását célzó hosszú távú projektnek, amelyben egyébként a megtérülő üzemelés más akcióterületeken is kitűzött cél.

Ami most megítélhető, az a Várbazár eredeti funkciójával analóg: a Vároldalt rendező, a palotával kapcsolatot kiépítő közlekedés és esztétika. A műemlék-helyreállítási szempontból összetett feladatban rejlő kihívás a korhű restauráció és a kortárs hozzáadott érték együttes megjelenése. Bár rozsdás vasból kevesebb is elég lett volna, az összkép ötöst érdemel. A műemléki helyreállítás maximális korhűségre törekszik, olyan ínyencségekkel is kiegészül, mint az algaútban vezető vízhordó lépcső megnyitása, vagy a lépcsőpavilonban visszaépített íves lépcsőkar. Még az előkészítő tervezési fázisban előkerültek az épület keletkezésének idejéből való „megvalósulási tervek” (Rechnungsplan), amelyek számos ponton jelentettek hiteles forrást. A Várkert Bazár díszítményeit 1875 és 1883 között a kor legjobb mesterei alkották, a fémmunkákat Jungfer Gyula, a díszítőfestéseket Scholtz Róbert, a kerámiákat a Zsolnay-gyár, a szobrokat Fessler Leó. A restaurátori munka magas minőségben készült, amint erről a helyreállított déli palotában látható kiállítás tanúskodik. Bár a Várbazár esetében sosem merült fel kétely a korhű restaurálást illetően, az építés közbeni állapot, a jellegtelen téglacsonkokig lecsupaszított falak joggal vetették fel a kérdést: ha mindent újrafaragunk, mit is jelent, hogy egy 19. századi épületszerkezet eredeti?
A közlekedési rendszer, a teraszok, rámpák, lépcsők és udvarok összetett rendszere élménydús felfedező utat, izgalmas vizuális hatásokat kínál. Erénye az újonnan kialakult állapotnak, hogy a korabeli épületszerkezeteken és díszítőművészeten túl egy elfeledett műfajt: a sétafikálást is rehabilitálja. Az új elemek megsokszorozzák a a zegzugos, kiismerhetetlen felfedezőút élményét. A tervezők hozzáállása egyértelmű: minden új kiegészítés Corten-lemez felületet kapott. Bár ennek elvi indoklásával egyet lehet érteni – a rozsdás lemez természetes módon öregszik és tükrözi az idő múlását –, ilyen tömegben és testközelből szemlélve a divatos anyag használata mégis elgondolkodtató. Ha tetszik, ha nem, a rozsda nem barátságos anyag, sokkal inkább metaforája a pusztító, mint a megtartó időnek. Ezt a kortárs trendek legelszántabb hívei is zsigereikben kénytelenek érezni. A részletek megformálása mindenütt igényes, de tapintható közelségből a mennyiség egyszer csak túldimenzionálttá válik. Anyagi okokból a lemezeket rögzítő szegecsek már nem rozsdás felületűek – ez végeredményben nem válik az együttes hátrányára. Mivel tágas és hosszan bejárható terekről van szó, az összhatás nem zavaró, szépen komponált vizuális képet mutat. Ebbe még a kontextusa alapján nem kifejezetten indokolt Mária-szobor is beletartozik – messziről határozottan jól mutat az ormon. A Corten-lemez mindenhatóságát erőteljesen megkérdőjelezik a felvezető rámpákon elhelyezett rozsdás vas virágtartó ládák – itt a kevesebb tényleg kevés: vagy több kellene, vagy inkább semmi.

Önálló világ a föld alatt kialakított rendezvényterem, illetve annak előcsarnoka, melyet Potzner Ferenc és Pottyondy Péter vezető tervezők mellett belsőépítészként Dévényi Tamás jegyez. A rámpák mögött futó előcsarnok izgalmasan mixeli a múltat és a jövőt. Egyik falát a rámpák megtámasztására szolgáló haránt irányú téglaszerkezet alkotja – ezek meglétéről is a Rechnungsplan adott hírt, mielőtt még a földből napvilágra bukkantak volna. A megtisztított szerkezetek egyfajta régészeti leletként, egyúttal a 19. század építőmesteri attrakciójaként jelennek meg. Az így kialakult többletterek a jövőben kiállításoknak adnak otthont, részben a királyi kertek és az egykori várkertészet múltja gazdag dokumentumait, részben a Várkert bazár ikonográfiáját ismertetik. A téglaszerkezetekkel kontrasztot alkotnak az előcsarnok látszóbeton felületei, ahol a trendeken túlmutató izgalmat a teljes szemközti falat elfoglaló felnagyított krónika-ábrázolás és a funkcionális helyiségek türkizkék öblei jelentik. A széltében elnyújtott arányú csarnok két végében a lelógó üveghengerek sokaságával kijelölt büfék futurisztikus ellenpontjai a 19. századi architektúrának. Az előadóterem még nem funkcionál, így csak sokat ígérő lehetőség a 21.000 ledpontból álló, programozható oldalfal. Az üzemeltetők ettől a többfunkciós tértől remélik a komplexum rentabilitását, továbbá a mélygarázstól – a tervezők egyik büszkesége, hogy ennek lehajtóját sikerült a Várkert bazár előtti tértől félrehúzva kialakítani.
Az egész együttes lényeges eleme a kertek és tájépítészeti elemek megformálása, a Garten Studio munkája. A rámpák feletti neoreneszánsz díszkertet az eredeti állapotnak megfelelő, lehető legnagyobb hűséggel építették vissza, és még őszi pompájában is az építészeti együttes hajdani eleganciáját idézi. A Gloriette tengelyében álló Grotta és az egyetlen távoli fotó alapján helyreállított Triton-kút viszont talán eredetileg sem lehetett az együttes csúcspontja – most mindenesetre olyanok a kövei, mintha egy neoeklektikus rózsadombi villából kerültek volna ide. Az öntőház udvar mindig is gazdasági funkcióval bírt, ennek megformálásban tehát nem kötötte a tervezőket a korhűség kényszere. A rakpartról a palotáig vezető sétaútnak ez a legfrissebb pontja, a kortárs tájépítészeti elemek üdítő szimbiózisa. Organikusan amorf ülőbútorai, geometrikus rézsűi és anjou-kockás kőburkolata zökkenőmentesen illeszkedik mind a 19. századi, mind a várfal tövében húzódó 21. századi architektúrához. Leendő funkciója szerint ez az udvar a vele kapcsolatban álló északi palotával együtt a fiatal generáció igényeit fogja szolgálni. Az együttesnek ez az egyértelműen kortárs mozaik-darabja az átkötés a kortárs használat felé.
A Várbazár helyreállításával Budapest mindenképp ajándékot kapott, és nem is elsősorban a 19. század restaurálása révén. Ha valóban elkészül a tervezett forgalmi kapcsolat a Duna-part és a pesti oldal felé, Budapest lakossága a Várat kapja ajándékba. A Várbazár, az újjáépített 19. századi falak túlélésének záloga pedig ugyanaz, mint a múlt minden ránk maradt emléke estében: az élő funkció, a múló idővel el nem múló érték a használó társadalom számára.

Várkert Bazár újjáépítés:
Építész felelős tervező: Potzner Ferenc – KÖZTI Zrt.
Építész: Pottyondy Péter – KÖZTI Zrt.
Belsőépítészet: Dévényi Tamás – Budapesti Műhely
Környezettervező: Steffler István – Garten Studio
Épületszerkezetek: Horváth László – Pataky és Horváth
Tartószerkezet: Váczi Péter – KÖZTI Zrt. (műemléki épületrészek), Gurubi Imre – KÖZT Zrt. (új épületrészek), Gecsényi Róbert – Dinám (mód. új épületrészek)
Épületgépészet: Oltvai András – Oltvai Studio
Épületvillamosság: Máramarosi András – KÖZTI Zrt., Gáspár Péter – GSTR (erősáram), Ritzl András – KÖZTI Zrt. (gyengeáram)

A Királyi Palotához vezető gyalogostengely elemei:
Felelős építész tervező: Potzner Ferenc – KÖZTI Zrt.
Építésztervező: Potzner Ádám, Szabó Orsolya – KÖZTI Zrt.
Épületszerkezetek: Horváth László – Pataky és Horváth
Belsőépítész: Baliga Kornél –Korinterni Bt., Dévényi Tamás – Budapesti Műhely Kft.
Környezettervező: Steffler István – Garten Studio
Tartószerkezet: Váczi Péter –KÖZTI Zrt. (műemléki épületrészek), Szabó András – Ysako Tervező Kft. (új vb és acélszerkezetek)
Épületvillamosság: Máramarosi András – KÖZTI Zrt., Gáspár Péter –GSTR (erősáram), Ritzl András – KÖZTI Zrt. (gyengeáram)