Csete György (1937–2016) életére, halálára és művészetére

Szöveg: Sulyok Miklós
Fotók: Zsitva Tibor

„…mindenek előtt a magyar nép sorsa és jövője kötelez.”
(Csete György)

Csete György építészeti alapeszméje az anyanyelvű építészet volt. A magyar anyanyelvé az idegen helyett. Építészete mégis univerzális tartalommal bír: éppen magyarsága által.
Építészeti szókincse legfontosabb szavának a „hajlék”-ot tartotta, s ő lelte meg ennek a szép, egyszerű szónak az építészeti jelentését. Hajlított faszerkezetként értelmezte a „hajlék”-ot, tanárként etimológiájában megtalálta a régi magyar pásztorépítmény szerkezeti valóságát is. Építészetének alapjává tette a centrális alaprajzot és ebből kiindulva a függőleges fénytengelyt, az opeionon beérkező fény téralkotó szerepét. Ez a keresztény építészetben a mennyei, isteni világ hatásának sugárzása a földre és az Isten felé törekvő ember irányulása. Ilyen módon Csete a szimbolikus építészet szószólója lett már első és máig leghíresebb épülete, az orfűi Forrásház (1970–74) által. A magyar organikus építészetnek ezt az ikonikus alkotását 2002 óta műemlékként tartja nyilván a magyar állam. Valójában éppen ugyanannyira funkcionális, mint szimbolikus épület: a magyar díszítő hagyomány motívuma ötvöződik a természeti formával, s a forrásfoglalás épülete vasbeton szoborként ad menedéket a barlangászoknak. De leginkább mégis a mindenkori legtöbb: varázslat, amire nincs magyarázat.
Amikor ezt tervezte, már létezett másik főműve, amely nem egy épület, hanem a Pécs Csoport néven híressé vált építésztársaság: a fiatalon elhunyt Blazsek Gyöngyvér, férje Deák László, Jankovics Tibor, Kistelegdi István, Kovács Attila és Oltai Péter. És természetesen Dulánszky Jenő statikus mérnök, Csete hűséges alkotótársa és barátja, a szerkezettervezés virtuóza, aki Csete épület-szobrainak szerkezetét megkonstruálta.
A 20. század számos művészéhez és építészéhez hasonlóan Csete György is újra kívánta alapítani az építészetet, s ennek a látszólag képtelen vállalkozásnak oka a kor: a városokat mérgező panel-lakótelepek, az iparosított építészet sivársága és a nemzeti történelem elvesztése volt. Sokan érezték, hogy tenni kell valamit ellene, de kevesen voltak rá képesek. A paksi atomerőmű lakótelepe, amely az úgynevezett Tulipán-vitát kirobbantotta, példázza, hogy a kor mégoly merev és pazarló technológiáját, az orosz házgyári nagypanelt is megkísérelték jó építészet, használható alaprajzú lakások és külső megjelenésükben is szerethető lakóépületek létrehozására fordítani. A kor korlátolt kulturális irányítása tönkretette őket, csoportjukat föloszlatták, el kellett hagyniuk Pécset.
Az 1979-es halásztelki Árpád-házi Szent Erzsébet templommal olyan kupolaformát teremtett, amely éppen a fénytengely által hordozza a geometria tökéletességét és a kialakuló belső tér pozitív arányait. A klasszikus építészetben szokatlan megoldással közvetlenül a földre helyezett kupola látványos megoldás, a ragasztott fatartók szerkezeti erőjátéka modern értelemben véve is világos építészeti formálást hordoz. Minden munkáját az egyszerűség jellemezte, épületeit szoborrá lényegítve formálta meg. Ilyenek az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark épületei 1998-ból, a Megbékélés kápolnája Beremenden ugyanabból az időből, és a Tégláskerti református templom Debrecenben 2006-ból.
Most, amikor Csete munkásságát halála felől gondoljuk át, ki kell mondanunk: ő és nemzedéktársa, Makovecz Imre a magyar organikus építészet ikercsillagai voltak. Mindkettejük építészete egyszerre művészi és szellemi töltéssel bírt, az obskurus létező szocializmusban, s utána is, a kapitalizmus körülményei között. Érdeklődésük egyik fókusza a történelem, a magyar nemzet története volt: az organikus szemlélet az egyén és közössége, a család, a nemzet életét, formálódását, vagyis történelmét különösen fontosnak tekinti. A másik alapkérdés a természettel való viszony, ami Csete munkásságának is mindvégig alapmotívuma maradt. A világ mindkettejükre odafigyelt; a magyar építészettörténet feladata munkásságuk és hatásuk elemzése.

Orfű, Forrásház, fotó: Panyik István