Műcsarnok, Budapest, 2014. június 3 – szeptember 7.

Szöveg: Kas Oosterhuis
Fotók: Bujnovszky Tamás

1978 óta sikerült alaposabban megismernem Magyarországot, mivel életem párja és üzleti partnerem, Lénárd Ilona Budapesten született és nevelkedett. Most kellemes meglepetésként ért, hogy az I. Építészeti Szalon anyaga és installációja is a színtiszta professzionalizmust tükrözik. Érett és tudatos építészet egy érett és tudatos kiállítás keretében.
Elevenen él még az emlékezetemben első látogatásom emléke, a Trabantok szaga, a Fellini-filmek világát idéző városok, a már-már erotikus CASCO-reklámok, amelyek gyakorlatilag az egyetlen reklámként hívták fel magukra a figyelmemet, no meg a LOTTO neonbetűi, a munka nélküli emberek, akik havat lapátolták Budapest utcáin, a hatalmas vörös csillagok a középületeken, a panelrengetegek szűkös szabványméretű szobái, a Volgákban üldögélő pártfunkcionáriusok és a pincékben kialakított borozók.
Most, amikor Budapesten, a sok változáson átment nagyvárosban járok, legelőször ezek tűnnek föl: másféle autók állnak az utcákon, megújultak a patinás városrészek, elkészültek a méregdrága autópályák, egymást érik hirdetések a sztrádák és a főbb közlekedési útvonalak mentén. Jóllehet számos épületet felújítottak, néhányat káprázatosan, sok közülük továbbra is változatlan állapotban van. A legmélyebb benyomást a város kelet-nyugati tengelye tette rám: az útvonal a Városligetből kiindulva az Andrássy úton, a Lánchídon és a budai Alagúton át a Budai-hegyekbe visz és egészen hollywoodi hangulatot kelt a sok heggyel, temérdek értékes épülettel, melyek egy része modern karakterű.
A magyar építészet lényegesen különbözik a hollandtól. Úgy vélem, a különbözőségek elsősorban a gyökeresen más földrajzi adottságaikból fakadnak. Hollandia mélyföld, olyan deltavidék, ahol két nagy folyó találkozik, majd lelassulva végighömpölyög a holland mocsárvidék területén, hogy végül az Északi-tengerbe torkolljon. Ezen a találkozási ponton keveredik egymással a folyók édesvize a sós tengerével, ami mintha jelképezné is a példaértékű holland árvízvédelmet, ami alapvetően az együttműködésre és kölcsönös megértésre épül.
Számomra nyilvánvaló, hogy ezek a földrajzi adottságok, valamint történelmi események alakították a magyar építészet karakterét. E háttér ismerete segít megértenem és nagyra értékelnem a kortárs magyar építészek munkásságát.
Személyesen is ismerem Tima Zoltánt, Finta Józsefet, Bálint Imrét, Noll Tamást, Nagy Tamást, Hartvig Lajost, Zoboki Gábort, Kis Pétert és még sokan másokat, a művészek közül pedig többek között Csáji Attilát, Mengyán Andrást, Gál Andrást. Ismerkedem továbbá a fiatalabb építésznemzedék tagjaival is, akikkel nagy örömömre együtt dolgozhattam a CET / Bálna projektben és a Városháza pályázaton. Láthattam, mi motiválja őket és milyen az értékrendjük. Ugyanakkor időről időre meglepődöm azon, hogy minden évtizedben fontosnak tartják átértékelni a történelmüket, hogy tisztában legyenek gazdag és sokszínű hátterükkel. A jelenlegi helyzet, amelyet pontosan tükröz az I. Építészeti Nemzeti Szalon is, ugyanolyan gazdag és változatos, mint Magyarország ezer-egynéhány éves történelme. Vannak, akik egy új nemzeti stílus létrehozásának szükségét hirdetik, míg mások számára elsősorban a japán építészet jelenti a fő ihletforrást. Japán szigetország, Magyarországhoz képest földrajzi értelemben a világ másik végén fekszik, onnan nézve Magyarország egyféle „fordított szigetnek” mutatkozhat, amelyet nem egy tenger, hanem hét ország határol, s melyek mindegyikével van közös (elvi) síkja a magyaroknak. A magyar építészek, és ezen belül főleg a fiatalabbak, most mintha Kelet felé fordulnának ihletért. Úgy tűnik, nagy érdeklődést mutatnak a természetes anyagok, a mértani formák és minták, a felületáttörések iránt, és jellemzően előnyben részesítenek egyfajta kritikai regionális stílust.
Budapest ma a lehetőségek városa. Belvárosi része soha nem látott virágzásnak indult, egymást érik a kávéházak és bisztrók, mindenütt ingyenes wifi-használattal – sokkal sűrűbben, mint bármely másik európai fővárosban. A fiatalabb nemzedékek tagjai Budapesten ily módon természetesen és könnyedén kerülnek kapcsolatba barátaikkal, kortársaikkal a világ bármely pontján.
A helyi kötődések ugyanolyan erősek, intenzívek és fontosak számukra, mint a nemzetközi kapcsolatok. Ez a kereszteződés újabb és újabb újításokkal kecsegtet – a Rubik-kockától a Gömböcön és a LiTraCon fényáteresztő (üveg-) betonon át a Preziig –, és véleményem szerint végül elvezet majd egy új kárpát-medencei stílus kialakulásához, amelyben ötvöződni fog a lokális és a globális. Ez egyrészt befelé, a Kárpát-medence középpontja irányába való orientálódást jelent, másfelől – digitális úton és fizikailag is – akadálytalan kapcsolódást a hegyeken túli nemzetközi színtérhez. Mindehhez pedig társul a hajlandóságuk és ambíciójuk, hogy az ismeretlent lefordítsák saját hazai tervezői formanyelvükre. Az ONL Hungary Kft. (Kas Oosterhuis magyarországi építészirodája – a szerk.) ebbe az építészeti erőtérbe csöppent bele 2006-ban, miután megnyerte a Közraktárak épületegyüttese felújítására és bővítésére kiírt pályázatot.
Amíg Magyarországon dolgoztunk, ezt a mondatot hallottuk a leggyakrabban elhangozni: „Igen, de ez Magyarország – itt így mennek a dolgok.” A magyar szakemberek, noha nem tartják üdvözítőnek az önkritika pesszimista formáját, de büszkék arra, hogy körültekintő alaposság jellemzi a munkamódszerüket. Az épületek valamennyi aspektusának mélyreható vizsgálata garantálja számukra a biztonságos megközelítési módot és az ismeretlen helyzetek elkerülését, miközben arra törekednek, hogy az újszerű felfogásokat már ismert megoldásokkal társítsák. Hogyan is lehet így valami egészen újba fogni? Először is tesztelni kell – csakhogy az új szerkezeti megoldások tesztelése drága és időigényes is. Nagy csalódásukra rendszeresen megkérdőjelezem magyar kollégáim borúlátását, azt állítva, hogy a helyzet Hollandiában sem sokban különbözik az ittenitől, ám a magyarok hajlamosak túldramatizálni saját körülményeiket. Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy szenvedélyesebben fognak neki a problémák megoldásának, mint holland társaik – különösképpen akkor, ha matematikai természetűvel szembesülnek.
Az I. Építészeti Nemzeti Szalon bemutatkozásával egyidejűleg látható egy Makovecz-kiállítás a pesti Vigadóban, a tervezett Szent Mihály-templom monumentális fehér makettjével a tetőtéri szinteken. Ez a magas színvonalon felújított épület lesz a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) központja. Ugyanazon a héten kerestem fel a FUGA Budapesti Építészeti Központot, ahol egy magyar–osztrák csapat (Adolf Stiller, Fehérvári Zoltán, Hadik András) kurátorságával létrejött kiállítás mutatta be azt a rövid, átmeneti időszakot, amely Magyarországon a háború utáni modern építészetet követte a Sztálin által erőltetett szocialista realizmus térnyeréséig. A tény, hogy ezek a kiállítások egyidejűleg láthatók, önmagában is bizonyítja, milyen gazdag és érett a mai magyar építészeti kultúra; emellett azt is tükrözik, ahogyan a mai magyar építészek és kurátorok feldolgozzák a közelmúltat. Csaknem teljes áttekintést nyújtanak a magyar építészet legjaváról, egy ígéretes és gazdag kultúra felemelkedéséről, arról, hogy a kortárs építészek ugyanúgy lehetnek remekmívű téglaépületek alkotói (pl. Nagy Tamás), mint mesterei a szimbolizmusnak (Makovecz Imre), az acél-üveg építészetnek (pl. Lukács & Vikár), kulturális funkciójú épületeknek (pl. Zoboki Gábor), az intimebb betonarchitektúrának (pl. Földes László), az impozáns nagyságnak (pl. Skardelli György), az egységes és egyedi vállalati arculatnak (Dúzs Sándor), a rekonstrukciónak (Molnár Csaba), a lakóház-építészetnek (Gábor Turányi), vagy akár a metró-architektúrának (Finta Sándor) – hogy csak néhány lenyűgöző példát említsek. A magyar építészet jövője fényesnek ígérkezik.