Az újra-modern építészet hazai története

Szöveg: Simon Mariann, Laczó Dániel
Fotó: Laczó Dániel

Az 1990-es évek második felében, túl a rendszerváltozás utáni átrendeződések többségén és az ezekkel járó gazdasági sokk mélypontján a hazai építész szakma felfedezte magának a modern építészetet. Az ekkoriban magához térő és hirtelen felvirágzó építészeti nyilvánosság fórumai, de különösen a szaksajtó nagyban hozzájárultak az új trend bevezetéséhez és népszerűsítéséhez.
Bár születtek kísérletek a jelenség elemzésére, ezek – részben a saját korát vizsgáló kutató mindenkori nehézségei miatt – felszínesek maradtak. A bizonytalanságot mutatják a megnevezések is. A témát felvetők és a recenzensek néha egyszerűen modernizálást, modernitást, modernizmust írnak a cikkek címében, de hogy egyértelművé (és könnyebben beazonosíthatóvá) tegyék, melyik modernre gondolnak, sokszor a Bauhausra hivatkoznak: Bauhaus 2000, Bauhaus-vademecum, felélesztett Bauhaus; de felbukkannak a neomodern, az új-modern és az új(ra) Bauhaus kifejezések is. Az alábbi tanulmány ennek az általunk összefoglalóan újra-modernnek nevezett jelenségnek a gyors térhódítását, virágzását majd eltűnését, alig tíz éves történetét tekinti át, részben a témát érintő szövegek elemzésére, részben a modernizáció párhuzamos hazai és globális összefüggéseire alapozva.

Az újra-modern kezdetei

A modernitás történelmi hátterének és a posztmodern kort követő időszaknak a feldolgozását Heller Ágnes és Fehér Ferenc kezdte el az 1990-es években. Alapvetésük rokon a nyugati gondolkodók legfontosabb megállapításával: a posztmodern látásmód nem áll kívül a modernen, így a modernitás a posztmodern által nem meghaladásra, hanem csak korrekcióra került. A posztmodern és az azt követő korszak kritikus megközelítése átformálják a modernitás egészét. Gondolataik helyi és egyéni sajátossága a közép-kelet-európai rendszerváltások, a szovjet típusú rendszerek összeomlásának kiemelése a modernitás globális történetének a szempontjából. A szocialista rendszerek riválisként és alternatívaként is megszűntek. A nyugatias modernitás számottevő ellenség nélküli terjedése tapasztalható szerte a világon, így Közép-Kelet-Európában is. Heller ezt az állapotot olyan nyugvópontként írja le, ami a modernitás átértékelésére kínál lehetőséget. A rendszerváltozással Magyarország így az átalakulóban lévő nyugatias modernitás világába lép be, illetve oda tér vissza.