Yeosu Expo 2012, Dél-Korea

Szöveg és fotók: Lővei Pál

A világkiállítások története arra tanít, hogy a természetes vizek, folyók, tavak mellé, azok adottságait kihasználva tervezett expók – például Párizs, Chicago, Montreal, az utóbbi időben Sevilla, Lisszabon, Zaragoza – sokkal könnyebben válnak sikeressé, emlékezetessé, mint „szárazföldi” társaik. A 2012 tavaszán-nyarán rendezett koreai világkiállítást egyenesen tengeröböl mellé telepítették.

A szupergyors vasút végállomásához kapcsolódva, az öböl Yeosu városa nagy óceánjárók fogadására is képes új kikötőjének ad majd később helyet: bejáratát a mólókarok végein emelt fehér és vörös világítótornyoknak az épülettípus hagyományos formavilágát erősen átíró, dinamikus betoncsavarjai jelölik. A Koreai-félsziget déli partja mentén elterülő, kiterjedt szigetvilág nemzeti parkja a részben ugyancsak szigetekre épülő település világkiállításáig nyúlik. A környező tengeröblök apály-dagály alakította sármocsarainak különleges élőhelyeit világörökségi védelemre javasolják, és a város lakónegyedei az erdőktől zöldellő környező hegyek lejtőire kapaszkodnak. Szigetből azonban nem lehet elegendő. Így a tervezők az expo címét – Az élő óceán és a tengerpart – kifejtő témapavilont a tengerbe vert cölöpökre építették, a hozzá vezető két gyaloghíddal egy szabálytalan körvonalú tavat választva le az öbölből. Az elnyúló pavilon a szárazföld felől nézve egy ezüst bálna absztrakt képzetét keltette – fémlemezzel borított homlokzata mögött a belső közlekedőterek húzódtak –, míg a tenger felől a kiállítási egységeknek helyet adó, különböző méretű, kihasasodó hengerek tornyosultak. Az öböl hídjai, mólói, a hídon megközelíthető Odong-sziget felől ez a finoman csipkézett felületű, térben erősen tagolt homlokzat határozta meg a kiállítás látképét – együtt az expo szomszédságában emelkedő, építészeti újdonságnak már aligha számító, de azért látványos szálloda-vitorlával, illetve a túlsó oldalon a régi ipari épületek közül egyedül meghagyott, kettős silótoronnyal. Ez utóbbi külsejére a világ legmesszebb hangzó orgonáját függesztették, amely esténként a belőle szóló éteri zene ritmusában változtatta színeit. A silóhengerek ugyanúgy kilátótoronyként szolgáltak, ahogy a témapavilon tetőkertjei is. A témapavilon és hídjai közrezárta tóban állt a „Nagy O” fémszerkezete. A küllőszerű támok nélküli, 35 méteres átmérőjű körgyűrűt – alakját az „óceán” szó kezdőbetűje inspirálta – az eredeti látványrajzok sokkal áttörtebbnek mutatták, és a tenger fölé is egy légies szerkezet emelte volna. A végeredmény nappali fényben kevésbé volt elegáns – a statikát különösen az alépítmény esetében nem sikerült legyőzni –, az esténként megrendezett fény- és hangjátékok főszereplőjeként azonban az építményből kiinduló vízsugarak mozgatása, színes megvilágítása és a gyűrű belsejében lehulló vízfüggöny képernyőként való használata különleges élményt nyújtott a parton amfiteátrumszerűen kialakított nézőtéren ülők számára.