Kerékgyártó Béla
MÉSZ, 2014. december 15.

Szöveg: Kerékgyártó Béla

Fotó: Pásztor Erika Katalina © epiteszforum.hu

Az 1989-ben alapított Kotsis Iván-érmet, a hazai építészek „fair play” díját a Magyar Építőművészek Szövetsége minden évben a névadó születésnapján, december 15-én adja át egy kuratórium javaslata alapján. 2014 végén Kerékgyártó Béla filozófus, egyetemi docens vehette át. Az alábbiakban Kerékgyártó Béla köszönő beszédéből idézünk – a szerk.

Kotsis professzor úr munkássága abból a szempontból is fontos, hogy szívügyének tekintette az építészeti kultúra átfogó fejlesztését. E törekvéseiről előadásai és írásai is tanúskodnak, amelyek közül itt most egyet szeretnék felidézni. 80 évvel ezelőtt, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyének 1934. decemberi számában jelent meg az Építőművészetünk időszerű kérdései című előadásának szövege, amely imponálóan és aggasztóan aktuális. Imponálóan a lényegre törő kérdésfeltevés és megállapítások miatt, s aggasztóan, mert felveti a kérdést, mentünk-e 80 év alatt elébb?
Első és legfontosabb célkitűzésként a cikk azt fogalmazza meg, hogy „fel kell emelni az átlagos építészetet a jó ízlésnek egy bizonyos fokára.” A nélkülözhetetlen és a magyar építészet múltjában és jelenében meglévő kiemelkedő teljesítmények mindig a kisebbséget jelentik, s egyébként sem hozhatók létre programszerűen. Ezzel szemben az átlagépítészet alacsony színvonala egyértelműen olyan hátramaradottság jele, amelyen tudatos erőfeszítéssel is változtatni kell és lehet.
Az ízlés fejlesztése itt nem egyfajta irány vagy stílus előtérbe állítását, hanem ezeket megelőző magatartásmód, éthosz kialakításának igényét fogalmazza meg. Ez Kotsis Iván puritán személyiségével és felfogásával összhangban a mértéktartás, a szerénység, az elmélyülő figyelem hozzáállásmódját jelenti alkotóként, megrendelőként és befogadóként egyaránt. Ha ezek a tulajdonságok így kiragadva általánosnak tűnnek is, a professzor úr példái megvilágító erejűek. A történeti formákat felhasználó, általa eklektikusnak nevezett építészetben a palota-forma erőltetését, a nemzeti irányban a nemzetieskedést, túlideologizálást kárhoztatta. Legnehezebbnek, de egyben legaktuálisabbnak ugyanakkor a legalábbis az 1920-as évek második felétől a nemzetközi és magyar építészetben, így a saját tervezői gyakorlatában is előtérbe kerülő modern építészet színvonalas művelését látta. A viszonylag kevés eszköz folytán ugyanis a hibák is könnyen előbukkanhattak, s ez csak növelte a közönség eleve meglévő idegenkedését. Pedig – állapítja meg Kotsis Iván – a modern építészet alapeszméi, a tárgyszerűség, a rendeltetésnek való megfelelés (funkcionalizmus) és a konstruktivizmus nem dogmákként vagy divatként követve, hanem elvszerűen megvalósítva a modern élet alapvető jellegzetességeit – koncentrált életmenet, tömör gondolkodásmód – tükrözték és juttatták kifejezésre: a felesleges mellőzését, az őszinteségre, tisztaságra, rendre törekvést.
Ha tehát az építészek igényt tartanak a környezet átfogó tervezésére, a legkisebb elemektől az épületekig, sőt a település- vagy városépítészetig, akkor ehhez Kotsis Iván szerint megfelelően felkészülteknek kell lenniük, s ezt az építészeti képzés alapozza meg. Ismeretes professzor úr negyven éves áldozatos és szenvedélyes oktatómunkája, tankönyvei, a hallgatói munkákból szerkesztett kiadványok, folyamatos törekvése az építészeti képzés reformjára és jobbítására. Az akkori helyzet jellemzésére a szövegből egyetlen idézetet ragadok ki, amelyet egyébként – okkal vagy ok nélkül – ma is sokszor szinte szó szerint lehet hallani a Műegyetemen: „Összehasonlítva a többi külföldi műegyetemekkel, nyugodtan megállapítható, hogy műegyetemi építésznevelésünk azokéval egy szinten van. A mai gazdasági viszonyok között azonban kétszeres erőfeszítés szükséges eme szint megtartásához, és őrködni kell afölött, nehogy takarékossági okokból netán foganatosítható intézkedésnek, mint tanszékmegszüntetések, tanerői és segédtanerői létszámcsökkentések, végül a már amúgy is vérszegény dotációnak még további redukálása révén a most jól kiépített szervezet elsorvadjon.”
A professzor úr a szükséges reformok, változtatások két fő területét nevezte meg: külső gyakorlat bevonását a képzés rendszerébe valamint mesteriskola létrehozását. Utóbbi, sőt utóbbiak már működnek manapság, ha irányukról, színvonalukról lehet is vitatkozni, az előbbi viszont most is megoldandó feladat. Éppúgy, mint – hogy csak néhány sürgős teendőt említsek – a nemzetközi kapcsolatok erősítése, a képzési formák összehangolása, műtermek kialakítása vagy a képzésnek a gyakorlathoz is igazodó differenciálódása, amely segíthet kezelni a tömegképzésből fakadó feszültségeket.
Kotsis professzor úr az előbbiekkel egyenrangú feladatnak tartotta a közönség felvilágosítását, sőt, ahogy fogalmazott, „a segítés teendőinek zöme a nagyközönség soraiban, ennek céltudatos ízlésnevelésével hajtandó végre, … nem utolsó sorban azért, hogy „a magunk részére nívósabb munkálkodási lehetőségeket biztosítsunk”.
Nem tette reménytelenné e helyzet orvoslását a magyar kultúra fontos területeinek és a befogadó közönség ízlésének fejlettsége. Ugyanakkor az építészetre aránytalanul kevesebb figyelem jutott (és jut ma is); ezen a területen kevésbé alakult ki a tájékozódáshoz és megítéléshez szükséges jártasság. Ebben Kotsis Iván elsősorban a közhangulatot, avagy a közízlést látta hibásnak, de a mulasztás szerinte az építészeket terheli.
Az építészet közvetítésére akkor és most is különböző csatornák álltak és állnak rendelkezésre. Az előadás a sajtót, a rádiót, a nyilvános előadásokat, a kiállításokat, megfelelő szakirodalom elérhetőségét nevezi meg. Az út pedig szerinte a kicsitől a vezet nagy felé: a lakberendezés kérdései, az elérhető áron megszerezhető ízléses bútorok, tárgyak jelentik a kiindulópontot. – A mai helyzet, ha itt most csak az intézményeket tekintjük, meglehetősen ellentmondásos. E helyen nem térek ki az akadémiák körüli elmérgesedett helyzetre és vitákra. Van Fuga Építészeti Központ, de már nincs Fuga Rádió, nincs HAP. Van KÉK, de nincs állandó helye. Megfelelő számú friss fejlemény hiányában visszaesett az építészeti sajtó színvonala, miközben a televízió, illetve ma az internet elvileg sok, még kiaknázatlan lehetőséget rejt magában. Örvendetes, hogy kialakult egy sokrétű és színvonalas civil blogszféra. S nevében volt, de ma úgy sincs Építészeti Múzeum, csak gyűjtemény – legalábbis addig, amíg a lehetetlen raktározási körülmények között jó része ennek is meg nem semmisül. Ugyan most több vonalon is előre mozdulni látszanak a dolgok, de azért ne feledjük: a dokumentumok a tárgyalások közben is tovább szívják magukat. S még valami: új épülettel vagy anélkül elengedhetetlenül szükség van az információk nyilvánosságára, érdemi szakmai párbeszédre az érintett intézmények és szakemberek között.
Végül a professzor úr előadása felvet egy akkor és most is égető problémát: a létező építészeti értékek gondozásának, folyamatos karbantartásának hiányát. Ez a kiemelkedő épületekre éppúgy vonatkozik, mint városépítészeti együttesekre, ezek „névtelen minőségére”. Ápolásuk már csak azért is fontos lenne, hiszen életünk anyagi és szellemi kereteként, nagymértékben határozzák meg mindennapi életünk minőségét.
Az építészet – közügy. Figyeljünk rá oda mindannyian, különböző szakmák képviselőiként és civilekként egyaránt.