Nemzeti stílusok Európában

Szöveg: Sármány-Parsons Ilona

Anton Wiehl: Prága, Park utcai bérház, 1882

Lechner Ödön kísérlete, hogy egy magyar építészeti stílust teremtsen, több mint száz éve heves elméleti viták tárgya. Minden nemzedéket arra ösztönöz, hogy újra meg újra megkísérelje megvalósítani Lechner álmát, de mindig heves politikai vitákat vált ki.
A nemzeti stílus megteremtésének gondolatával a magyar művészek nem álltak egyedül a hosszú 19. században, vagy akár később. Szinte minden európai nemzet építészeinek és művészeinek körében felmerült a vágy, hogy egy saját, csak az illető nemzetre jellemző, viszonylag önálló stílust hozzanak létre. Mióta az európai kisnemzetek kultúrája a nemzetközi akadémiai kutatások kedvelt témája lett, az angol-amerikai kultúrtörténeti tanulmányok körében Lechner művészileg kimagasló életműve a leggyakrabban idézett iskolapélda arra, hogy a nacionalizmust demonstrálják az építészetben. Nem annyira az épületek művészi kvalitása, formagazdagsága és invenciózus volta miatt, hanem mert számukra az őt inspirált elméletek tudományosan tévesnek bizonyult kiindulópontja és a Lechner önéletrajzából kiragadott néhány idézet miatt ő tűnik a legalkalmasabbnak arra, hogy a kulturális nacionalizmust illusztrálják vele. Ezért lett külföldön az utóbbi negyedszázadban Lechner a legismertebb magyar építész, ami persze ambivalens dicsőség, mert amint elillant a kilencvenes évek elejének a „nemzetépítés” eredményeit még pozitívan értékelő és azt a modernizáció részeként felfogó divatja, a tudományos diskurzusok minden ilyen kulturális jelenséget a konzervativizmus és az antimodernitás, mi több, a haladás-ellenesség példájaként értelmezték. Pedig mi sem állt távolabb Lechner felfogásától.