Typotex, Képfilozófiák sorozat, 2013. 229 oldal

Szöveg: Szegő György

Művészet és műkereskedelem sajátosa viszonyáról szól az igen aktuális kötet. Egyszerre a legszélesebb olvasóközönséghez – azzal a népművelő hevülettel, ahogyan Ráth-Végh István az emberi butaság történetét sok humorral megírta. Martos példáit – bár műtörténeti, piaci és egyszerre szociálpszichológiai eseteket elemez – végig tudjuk mulatni. Hogy a végén sírjunk, sirassuk a művészetből kiszoruló „szépet”. Vagy végig kesergünk, de a letehetetlen könyv végén jót nevetünk. Közben tudományos alaposságú kötet született – a szerző doktori disszertációja alapján.
A lényeg: 1. a műgyűjtés jó befektetés (lehet), 2. a befektetői piac (is) hitre épít, 3. a hittel vissza lehet élni. A cápa úgy kerül a címbe, hogy Martos az 1990-es évek elejéről kiemel egy máig ható műkereskedelmi projektet: a londoni Charles Saatchi és Damien Hirst nagy találkozását. Hirst fiatal festő 6000 fontért vesz egy döglött halat Ausztráliában, a londoni médiacézár-műpártoló pénzén tartósítja. Majd utóbbi kvázi-szoborként megfuttatja, árverési piacra dobja. Saatchi 50.000 Fontot fektetett be, hogy majd 2004-ben Larry Gagosian New York-i No.1 galériás segítségével egy mecénás 12 millió USD-ért vegye meg. Aki azután ajándékba adja a legrangosabb múzeumnak. Saatchi ázsióját is növelve. Rövid idő alatt a befektetés 125-szörös hasznot hoz. Hozzá, Saatchi Hirstnek és társainak – a YBA (Fiatal Brit Művészek) csoportjának – támogatásából, s a műkereskedelmi árak csillagászati magasságba hajszolásából mesés sikerű befektetésként „kamatozik” a nagyprojekt.
A szerző vissza-visszatér efféle példákhoz. Miként is lett az elmúlt bő 20 évben egy-egy kortárs műből a legdrágább klasszikusok árait meghaladó aranybánya? Olyan ügyészi vizsgálatok ellenére, mint pl. amikor a New York-i polgármester kezdeményezésére azt vizsgálták, hogy a Brooklyn Museum of Art (közpénzből élő) intézménye milyen kétes szerepet játszott a Saatchi-istálló amerikai promotálásában.
Közben a hihetetlen módon meggazdagodott Hirst egy olyan bárt nyit Londonban, ahová az üzleti-, politikai elit / celeb- és alvilág járt. Végül, a „csúcsra” betervezett zárás után áruba bocsátva a lokál berendezését, egy-egy pohár is vagyonokért kel el… Mindezek a bulvár-sztorik csak még feljebb verik némely kortárs-mű árát, s csak olyan figurák maradhatnak a legek versenyében, mint Jeff Koons, aki a show kedvéért elvette Cicciolinát. Nászuk obszcén szobra azután milliókat hozott (ld. Szegő Gy.: Média, mágia, művészet. In Ökotáj, 2008/39-40).
Az árversenyben szomorkásan jelenik meg az immár szabad magyar kortársművészet „nyugati sorsa” is. Többek között ama 2006-os Sotheby’s árverés, ahol először került kalapács alá magyar kortárs festő, Fehér László Kisfiú c. képe. A licit 29.000 USD-nál megállt, elmaradt a 40ezer USD-os (8,5 millió Ft) „tervtől”, így mégse kelt el. Fehér mulasztásról beszélt, amit Martos más példái igazolnak, de a kép azt is, hogy akár másik „terv” eszköze is lehetett.
Martos ártáblázatokat is mellékel kötete végén. 160, a honi árveréseken 30 millió Ft-ot meghaladó leütése között nem akad kortárs magyar mű. A Christie’s legdrágábban leütött magyar származású kortársművésze Hantaï Simon volt (140 millió Ft). Épp 2008-ban, az amerikai bank-krach évében. A szintén párizsi Reigl Judit Trombitása is „csak” 28 millió Ft-ot ért el itthon, szintén 2008-ban… Számos tanulság lehet. A szerző látleletének egyik lehetséges olvasata: a magyar képzőművészetnek vissza kellene találni a közönséghez.