Világkiállítás Sanghajban

Szöveg és fotók: Lővei Pál

Spanyolország pavilonja (terv: Benedetta Taglianue)

Az emlékezet helyeinek kutatását kezdeményező Pierre Nora megfigyelése, miszerint „a történelem felgyorsult”, vagyis a dolgok észlelése egyre hamarabb billen át a múltba, Sanghajban már egyenesen a jelenre vonatkozik.

A 2010. évi világkiállítás – szervezői szándéka szerint – már megnyitásának pillanatában bekerült a muzealizált múltba, az Expo Múzeum pavilonjának 19–20. századi tárgy-együttesébe és a korábbi kiállítások emblematikus épületeinek hang- és fényjátékába építve bele a még éppen csak megkezdődött jelent. Az Expo 2010 tervszerűen épített múltja eleve a rekordok jegyében fogant: Kína minden idők legnagyobb területű és legtöbb résztvevővel büszkélkedő világkiállítását kívánta megrendezni. Megválaszolatlan kérdésként már csak az maradt, vajon az eddigi csúcsot, az oszakai Expo’70 hatvannégymilliós látogatószámát is sikerül-e feltornászni a tervezett hetvenre. A nyugdíjas és iskolai csoportok hatalmas száma, a Sanghaj lakosai között kiosztott ingyenes belépőjegyek, az első két hónap huszonegymilliós látogatószáma (ennyit ért el 2000-ben a sanghajihoz hasonlóan legmagasabb kategóriájú világkiállítás Hannoverben, nyitva tartásának teljes hat hónapja alatt) alapján a terv teljesítése aligha tűnik kérdésesnek.
A rekordok egy része a rendezők döntésein múlt. A Huangpu folyó két partján hajógyártól, üzemektől, szegényes lakónegyedektől megtisztított 5,28 km2-es terület felülmúlja az eddigi rekorderek, New York (1939–1940) 518 és St. Louis (1904) 500 hektárját. Kína és ezen belül Sanghaj gazdasági-pénzügyi potenciáljával csak döntés kérdése volt az expóra fordított óriási összegek biztosítása is. Ezek túlnyomó része azonban már rövid távon is hasznosul, hiszen a kiállítási területet minden oldalról feltáró új metróvonalak, a korszerű buszok, a folyón magasan átívelő, a kiállítás fölött lábakon álló autóútba torkolló Lupu-hidat is magába foglaló úthálózat alapvetően a megaváros mintegy húszmilliós lakosságát szolgálja már a világkiállítás idején is. A földalatti három megállóból álló expo-vonala és a most csak a két expo-terület busz-összeköttetését szolgáló, folyó alatti közúti alagút sem válik a zárás után feleslegessé, hiszen a világkiállítás területén kialakított új utak (minden helyén van már a most még szükségtelen közlekedési lámpákig bezáróan), a folyópart változatos formálású, elegáns parkjai már az expo után a területen felépülő új városrész alkotóelemei, a megmaradó kínai pavilonnal, témapavilonnal, az expo irodaházával és a kulturális központ hatalmas diszkoszával együtt. Megőrzik még a négy épület között húzódó Expo-tengely feltornyosuló tölcsérelemekkel és vitorla-membránokkal fedett, többszintes, üzleteket és éttermet magába foglaló, esténként látványosan kivilágított, hol zártabb, hol nyitottabb, a folyóra merőleges, kilométeres sétaútját is – ígéretes építészeti, területrendezési szervező erőt alkotva ezzel.

A sanghaji rekordok másik csoportja látszólag a kiállításra meghívottak részvételi készségétől függött, valójában azonban ez is a rendező ország negyedszázados fejlődésére épült. Nem véletlen, hogy a világgazdasági válságról az expo kapcsán lényegében nem lehetett hallani, és az előzetes jelentkezésekhez képest mindössze három ország mondta le a részvételt (Hannover esetében ez a szám 26 volt). A rendező országgal együtt ez 190 állam (az eddigi rekord a hannoveri 153 volt). Közvetlenül a kínai pavilon mellett önálló épületeket emelt Hongkong és Makao (Kína más tartományai, autonóm területei és nagyvárosai a kínai pavilon alépítményében kaptak bemutatkozási lehetőséget). A kínai pavilontól egy széles, magasított sétaúttal vizuálisan is elválasztva áll a hivatalos expo-vezetőben a résztvevő országok között fel nem felsorolt Tajvan épülete. Az expóról hiányzó országok összlakossága mintegy 15 millió, a föld lakosságának mindössze 2,5 ezreléke. Nincs még egy olyan ország, ahol egy világkiállítás ilyen teljességgel elképzelhető lenne – Kínával mindenki igyekszik jóban lenni. A sanghaji részvétel tehát a választható minimum volt, kimaradni egyszerűen nem lehetett. Aki tehette, természetesen igyekezett valamilyen módon ki is emelkedni a tömegből. Ebből a szempontból hírértékű esemény volt, hogy Magyarország 2007-ben másodikként írta alá a részvételi szerződést. A későbbiekben előtérbe kerülni már csak valós produkcióval lehetett, leginkább a hivatalos expo-térkép képes jegyzékén is kiemelt, önálló tervezésű pavilonnal, ilyet a rendezőn kívül 41 ország emelt.
A helyzetet plakátszerűen mutatja Nagy-Britannia pavilonja – az expo talán legizgalmasabb épülete. Alapja egy kissé meghajlítgatott lemez, valójában egy kibontott csomagolópapír, amelyből lapított gömbszerű képződmény bukkan elő, a kínai népnek szánt ajándék gyanánt. Ennek falát hatvanezer átlátszó műanyag tüske szúrja át, kifelé az interferencia következtében mintegy a brit zászló grafikai tengelyeit rajzolva ki. A tüskék este optikai szálként vezetik ki a belső megvilágítás fényeit, sejtelmes villódzásba öltöztetve az épület-tárgyat. Az előrenyúló rudak sűrű hálója a fény-árnyék fekete-fehér absztrakt mintájával öleli körül a belső teret is. A falhoz közelebb lépve pedig új, „mikroszkopikus” léptékre váltva a tüskék belső végébe öntésük során belefoglalt különböző növényi magvak kerekded formái alkotnak a rudak négyzetes végeivel kontrasztot alkotó mintázatot (erről kapta az építmény a „Mag-katedrális” nevet).
A gazdasági kapcsolatok erősen befolyásolták a nemzeti pavilonok képét. Ausztrália kicsit az Ayers Rock vörös szikláját idéző pavilonjának rozsdás vaslemez-borítása egyben arra is utal, hogy az ország Kína legnagyobb vasérc-szállítója. A sanghaji repülőtérre vezető mágnesvasút és az elmúlt hónapokban több száz kilométeres szakaszokon megnyílt gyorsvasutak technológiáját szállító Németország vagy a Kína olajellátásában érdekelt Szaúd-Arábia hatalmas pavilonokkal népszerűsítik magukat. Kezdetben az USA ugyanúgy visszafogottan tervezte csak részvételét, mint az 1958-as brüsszeli világkiállításon, amikor csak a szputnyikot felbocsátó Szovjetunió nagyszabású kiállítási terveinek hírére változtatott hozzáállásán – most alighanem Kínának a nemzetközi állampapírpiacon játszott szerepe nyomott igen sokat a latba. Főleg belső kialakításának gondossága és gondolatgazdag kiállítása emeli ki Chile pavilonját, a zöld építészetet a „nemzeti” növényvilággal párosítja Új-Zéland építménye, festői képet nyújt a „hegyes-völgyes” formálású spanyol csarnok, változatos színű vesszőfonatok alkotta burkolatával. Norvég fenyőből és kínai bambuszból ragasztott elemek tartják Norvégia épületét, a koreai abc betűiből illesztették össze Dél-Korea pavilonját, aranyló fémlemezek burkolják az Egyesült Arab Emirátusok high-tech homokdűnéit.
A „Jobb város, jobb élet” szlogennel fémjelzett világkiállításnak a városi élet és városfejlődés a fő témája. A nemzeti pavilonok hol jobban, hol kevésbé csatlakoznak ehhez – ahogy az más expókon is lenni szokott, mélyebb elemzésekkel főleg a rendezők által berendezett témapavilonok szolgálnak. Különlegességet jelentenek a világ minden tájáról jelentkező, hetvennél több város önálló esettanulmányai. A téma alapvető fontosságú Kínának, egyrészt abból a szempontból, hogy miképp lehet a sok százmilliós paraszti népességet a helyén megtartani, csökkentve a városokra nehezedő betelepedési nyomást, másrészt pedig milyen módszerekkel lehet a sokmilliós nagyvárosokat élhetőbbé, egyben hatékonyabbá tenni. Az expo körül elterülő Sanghaj példája nem rossz illusztrációja ennek: a néhány napos látogatás alapján kialakuló kép imponáló, nemcsak a közlekedési hálózat és a korszerű autópark miatt, de az egyre sikeresebbnek tűnő műemlékvédelem, a modern építészetnek gyakran a kínai átlagot messze meghaladó színvonala okán is.
Magyarország az expo témájához csupán egy Budapestet népszerűsítő, gyenge filmmel kapcsolódik, egy sor olyan elképzelés – a város közepén elgondolt, emeletes gyaloghíd, a Gellért-hegy tetején terjeszkedő uszoda, a Citadella fölé tervezett kilátóliftek – bemutatásával, amelyeket a szakmai fórumok már több alkalommal is leszavaztak. Pavilonunk közepét egy nagyméretű Gömböc foglalja el. Körülötte a teret felülről belógatott, különböző hosszúságú, fénylő végű, zenére emelkedő-süllyedő fagerendák zárják, amelyek szépen tükröződnek a Gömböc fényes acélfelületein. A belső tér elegáns látványa az egyszerű pavilon-doboz külsejének már nem sajátja, a fehér falak előtt függő fagerendák, az alig látható nemzeti színek nemcsak tónusukban halványak.
Pekingben a Láma-kolostor körüli hagyományos, helyenként helyreállítási folyamatokról is tanúskodó városnegyed főútvonalán egy „Cukrászda a Rubik-kockához” címzésű üzletre lettem napokkal később figyelmes. Lesz-e vajon a tetszetős, a távol-keletiekben állítólag harmonikus érzeteket keltő Gömböc is ilyen népszerű Kínában?