A Török Köztársaság építészetének kezdetei

Szöveg: Kovács Máté Gergő

Törökország idén ünnepli a köztársaság kikiáltásának 90. évfordulóját. Aki már járt az országban, tapasztalhatta, hogy a nemzeti összetartozás és öntudat milyen fontos a számukra. Ezért lehet meglepő, hogy a köztársaság megalakulása előtt a „török” kifejezés náluk sértésnek minősült, az olyan szavak pedig, mint pl. „ország”, nem is léteztek nyelvükben.
Ugyancsak meghökkentő a történelmi folytonosság kérdése. Számukra az oszmán tettek akár az építészetben, akár a politikában büszkeséget ébresztenek ugyan, de az erős távolságtartás és fogalmi megkülönböztetés még a hétköznapi beszélgetésben érezhető. Ezért is fontos, hogy mielőtt Törökország építészetével foglalkozni kezdünk, tisztázzuk az oszmán és a török megnevezések közti különbséget. Látni kell, hogy az osmanlı és türk kifejezések nem kizárólag ugyanannak a népnek két eltérő korszakra vonatkozó megnevezését, sokkal inkább két különböző szemléletet takarnak, melyek kapcsolata az első világháború utáni török építészetet – jelen tanulmány tárgyát – is alapvetően határozta meg.
Törökország kultúrájából főként – az építészetükben viszont szinte kizárólag – az osmanlıt ismerjük, mely az első világháborút követő 1920-as sévres-i békével lezárult, amikor az „egész nemzet tiszta lappal indult”. Ekkor vette kezdetét a modern török történelem, melynek főszereplője Mustafa Kemal, aki „Európa beteg embere” romjain egy máig versenyképes országgal együtt a kortárs török építészet alapjait is lerakta. Építészeti tekintetben Mustafa Kemal korszakát (1923-50) a kora-köztársaság kori építészetnek nevezik, melyet jelen tanulmányomban annak előzményével és három periódusával vizsgálom. Ez a korszak az ellentétek: hagyomány és befogadás, az európai hatások és azok kritikus szelekciójának időszaka. Ebből a globális-lokális, vagy európai-nemzeti párbeszédből pedig mi is tanulhatunk.