A formai önkény, az expresszív alkotói attitűd az építészetben kockázatosnak számít: a biztos kezű, szilárd elveket valló tervezők engedhetik meg maguknak, máskülönben nagy a kudarc veszélye. Merthogy ebben a tekintetben tényleg rengeteg a buktató: a sikerhez valószínűleg nem a l’art pour l’art szabadságának és a funkcióból eredő racionalitásnak valamiféle egyensúlya vagy azonos mennyisége kell, sokkal inkább az ellentmondások feloldására van szükség, arra, hogy az építész a térhasználat és az autonóm forma szükségszerű feszültségét valahogy az egység megalkotására használja fel.

Járomi Irén és Kiss Gyula sashegyi iroda- és lakóháza elsősorban ebből a szempontból figyelemre méltó munka. A ház karakterét meghatározó oldott alaprajzi rendszer, a tömegek felbontott kontúrjai, az éles homlokzati törések, a bátor anyaghasználatbeli kontrasztok a két tervező tevékenységében immár évtizedek óta megfigyelhető – ez a konzekvensen követett stílus könnyen felismerhetővé teszi épületeiket.

A két hosszanti – keleti és nyugati – homlokzat totális ellentéte szervezi az épület szerkezetét: a nyugati oldal lágy hullámvonalával és zárt, függőleges falsíkjával a keleti szilaj cikkcakk vonalai és nyitott, lépcsőzetes tömegei állnak szemben. Az utca felőli rövidebb homlokzat előtt a ház egy jelentős részét kitakaró várfalszerű építmény áll, melyet konzolokon nyugvó üvegdoboz tör át. A terméskővel burkolt fal felső részei – romot utánozva – töredezettek, magassága az oldalhomlokzatok irányában szabálytalan lejtőket vetve egyre alacsonyabb. Ez a destruált elem műrom-jellege miatt kissé szervetlenül ízesül a kompozícióba, ugyanakkor az egész épületben érzékelhető formálási elv, a lezáratlanság, a nyitott, „felfeslő” formálás egyik furcsa aspektusaként is értelmezhető, miközben egy, a legutóbbi időkig a szomszédos telken álló régi műteremház kőburkolatos architektúrájára való utalás is.

A tervezők olyan erősen tagolták az épület tömegét, amennyire csak lehetett: a kubusokat egymáshoz képest elcsúsztatták, elforgatták, visszahúzták vagy előretolták, hogy a ház minden nézőpontból más és más arcot öltsön. Meglepetések egész sora várja a látogatót: néhol a formák annyira feltorlódnak, hogy a néző már nem is tudja leolvasni a homlokzatról a belső téri viszonyokat. Másutt váratlanul rend támad, a falak megnyugszanak, a nyílások kiosztása áttekinthetővé válik, hogy aztán ismét átadják magukat a szabad mozgásnak, hogy ismét megpördüljön minden.

E különös belső feszültség, ez a rapszódikus kompozíció a ház hátsó oldalán jut nyugvópontra: a nyugati homlokzat – kiszabadulva a ház szerkezetéből – túlfut, hogy önálló, tiszta mértani elemként, a térbe beúszó fehér síkként zárja le a dinamikus formafolyamot.

Ugyanez jellemző a belső terekre is, bár az összhatás egyenletesebb, nyugodtabb. Az alaprajzi rendszer mind az öt szinten mellőzi a derékszögű rasztert, s jobbára a homlokzatok szabálytalanságaihoz igazodik. A földszinten irodák sorakoznak, bejáratuk előtt, a keleti oldalon, az előrelépő emeleteket alátámasztó oszlopok állnak. Az első emelet is az irodáké: a dinamikusan változó terek sorát az utcára néző, lebegni látszó üvegkubus zárja le egyszerű, szabályos terével, a kert fáinak látványával. A második emelet és a tetőtér kétszintes lakásnak ad helyet hasonló alaprajzi elrendezéssel.

Az építészek tehát a formai önkényt mindig ellensúlyozták valamilyen szilárd szerkezeti részlettel, tiszta látványelemmel, a sodrást megállító téri fogással. E „fékek” ugyanakkor nem a mű egészétől független utólagosságok, hanem egyenesen következnek a kompozícióból és az alaprajzból. Csak az üvegkubus tűnik – ahogy arról már szó esett – bizonyos értelemben független elemnek, mivel azonban helyzete révén meglehetősen erős hangsúlyt kap, önmagában is képes opponálni a mögötte húzódó épülettömeget. Ezen a ponton a mű kötéltáncot jár, vakmerően billeg, hogy megtartsa finom erőjátékon múló egyensúlyát. Bizonyos nézőpontokból a kőburkolatos fal és az üvegkubus együttese kissé bizarr függeléknek tűnik, máshonnan az épület sajátos kompozíciójának csúcspontjaként tűnik fel, melyben a formák dinamizmusa drámai áthatásokig fokozódik. A házban járva-kelve egyre erősödik az érzés, hogy jó példát látunk az expresszív építészeti formálás komplexitására.

Haba Péter

Építész: Járomi Irén – Ybl díj 2009, Kiss Gyula

Fotók: Holló Hunor