Gondolatok és jegyzetek

Szöveg és fotók: U. Nagy Gábor

Egy bevezetővel kell kezdenem. Az alábbi gondolatok, szövegek és szöveg töredékek nem most fogalmazódtak meg, nem is az Építészkongresszuson hangzottak el elsőként – mintegy húsz éve folyamatosan íródnak, formálódnak a szerint, ahogy a tájról és identitásról, a hagyományról és modernitásról, végül is, ahogy az építészetről gondolkodom.

A közösségről

Az éthosz görög szó eredetileg legelőt jelentett, majd később a legeltetés rendjét. A szokásokat és ezen belül az egyén viselkedésének erkölcsi jellemzőit. A morál a latin mos, azaz akarat szótőből származik, értelme arra utal, amit egy adott közösségben akarni kell, vagy ildomos. Az egyén moralitásán viszont már azt értjük, hogy az illető cselekedete személyes meggyőződésen alapszik.
Eredete szerint tehát mindkettő olyan valamire vonatkozott, amivel egykor a közösség rendelkezett – a hagyomány rendjére. Értelmük fokozatos módosulása jelzi az erkölcsi gondolkodás individualizálódását. Míg a hagyományos társadalmakban az erkölcs megtestesítője a nemzetség, a nép, vagyis a közösség volt – amelynek erényeiben, bűneiben, kötelességében és felelősségében minden nemzedék osztozott – úgy az antikvitástól a modern civilizációkig fokozatosan az erkölcs személyessé válásának térhódítása jellemző.
Az újkori társadalmakban az ember erkölcsös mivoltát éppen a cselekedeteiért vállalt személyes felelősség átháríthatatlansága jelenti. Így a magamét is. Ez néha terhes ugyan, de azért többnyire megnyugtat – mert szabad vívódnom és töprengenem azon, ami van, és szabad felelősséggel választanom azt, amit teszek. Íme néhány a töprengések közül. Mivel jó ideje falvak között élek, kezdeném a legelővel – vagyis a hagyománnyal és a vidékkel.

A hagyományról és az örökségről

A hagyomány, a kollektív tudás – kultúra, vagyis kultusz – anélkül, hogy tudatosulnia kellene. A szerves közösségekben a kultúra valóságos létformája – a közvetítője és egyben a folytonosságának is a záloga. Mivel az élet egészére vonatkozik, így tehát teljes létkategória. A hagyomány – mint a kulturális alapminta – jelenléte a tradicionális kultúrákban átfogó és közvetlen volt, vagyis a közvetítő nem vált ki az egészből, nem volt autonóm. (Az i.e. 6. században Hérakleitosz azért korholja Homéroszt, mert leírta azt, amit az élő emlékezetnek kellene fenntartania).
A felbomlott egész továbbélő, fennmaradó részei alkotják az örökséget. A hagyomány megismerésére törekvő tudományok – mint a néprajz, az antropológia és a régészet például – módszereik természetéből következően eltárgyiasítják, eldologiasítják azt, így a vizsgálatuk tárgya is már csak az örökség köre lehet. Általánosságban a hagyományhoz tehát nincs már közünk, csak bizonyos leképezéseihez az örökség körén belül. A viszonyunk vele így többnyire reflektív, vagy önkényes, rosszabb esetben azonban csak leltározó.
A kánon – a hagyomány szabályrendszere – szigorú törvény, vagyis a kanonizált tradíció nem igényli, de nem is tűri az invenciót – a személyiség itt csak árnyalhatja annak egyes formáit. Az örökség elemei azonban szabadon is felhasználhatók, ha ez a felhasználás inspiratív – önkéntelen vagy művészi. Ez már több ezer éve folyik az európai kultúrában, a folytonos megújulások sorában. Ebben a sorban a hitelesség nem a tárgyszerűség vagy a tényszerűség, hanem éppen a megújulás képességének kérdése.
Az örökséggé vált kánon majdnem ugyanilyen szigorú törvény, de már az élet teljessége és elevensége nélkül. Az önkéntelen és a művészi inspiráció szabadsága viszont szinte végtelen, az örökség figyelmes ismerete megtermékenyítheti a megújulást.