1957–2014

Szöveg és fotó: Vincze László

Vannak a családi legendárium csecsebecséi, fényképek, levelek, iratok, könyvek. Ezek a holmik. Vannak ismerősök, társak, barátok, mesterek, a család. Ez az élet. A holmik végeredményben szuvenírek, velük könnyebb idézni az arcokat, filmem szereplőit. Nincs azzal semmi baj, ha elkallódik egyik másik az életet nem, csak az emlékezést csorbítja. Előző lakásaimban otthagyott lemezek, kölcsönadott, soha vissza nem kapott könyvek, jelvények, órák, ékszerek.
Évekkel korábban nem volt ez ennyire világos, szenvedélyesen ragaszkodtam tárgyakhoz, megviselt, ha elveszett valami, ha elhagytam, eltékozoltam. Mára megtanultam nem bánni.
Az életről azt gondoltam, örök, megújuló, múlhatatlan, az én generációm, a mi generációnk erőtől duzzad, bátor, érzékeny, merthogy öröknek hittem. Nem úgy vész el, mint egy karóra.
Nem így van, az életről letörnek darabok, egyre nagyobbak, egyre brutálisabban, szilánkosan.
Most hiányzik egy részem, kevesebb lettem, fáj mindenem.
Tibor ott volt a mindennapokban, vitáinkban, munkámban, értékrendemben. Tükör volt, visszaszólt, vagy megerősített.
Kevesebb lettem.
Látom a kis dohánysodrótgörgető ujjaidat. A válladra akasztott lentarisznyát, amit néha egy zsinóros kis fekete zsákra cseréltél, és látom a 86-os megállóját a Budafoki úton, ahol még percekig állingóztunk, és próbáltuk helyére tenni az egyetemi, és persze egyetemes dolgokat.
Nyúlszőr fekete kalap és piros kötött pulcsi, fekete bőrkabáttal.
Megmarad a kép, ahogy az ifjú hallgatót kis háromszög vonalzóddal tanítod a pontosságra, rajzolsz a hártyavékony papírra és magyarázol, a csodavonalzóval mutogatsz, mesélsz terekről, léptékről, arányokról.
Egy éve Veled és Hild Gyurival hármasban a Millenárison beültünk megbeszélni a dolgokat.
A dolgok állását. A lakatlan portugál szálloda Budapest, a rendező Te voltál. Elmondtad a betegséged, valahogy úgy, mintha közölnéd, hogy titkos megbízást kaptál, nehéz feladatot, ebbe bele lehet halni, vagy túléli az ember, minden attól függ. Kiválasztottak, rajtad a sor, lesz majd úgy, hogy nem tudunk találkozni, most csinálod ezt először, Te sem érted igazán.
Nem hallgatni volt nehéz, hanem megszólalni, mondani valamit. Miféle küldetés ez, Tibor, ki üzen kinek, mi a célja és értelme? Várnak ránk a munkák, okos hallgatók, hatalmas viták, mit fogok én kezdeni nélküled?
A legsokoldalúbb tehetség voltál, elöl jártál és mértéket szabtál, Reimholz óta nem tartoztál sem iskolához, sem műhelyhez, magad voltál egyszemélyes szakmai szellemi önállóság, ahol egyetlen társad volt: feleséged, Anna. Hiányzott belőled a karrier utáni vágy, az a kis egészséges mohóság, gátlástalanság, amivel többre vitted volna. Jobban voltál éles eszű, meleg lelkű bölcs, olvasó, rajzoló és kritikus, mint kreátor vagy alapító. Nem érdekelt a szerep és cím, megmosolyogtál, mikor valami ilyenről beszéltem Hozzád.
Néhány éve, túl későn, de szoros egymásutánban érkezett meg számodra az elismerés, a szakma ünnepelt, boldog voltál, szárnyaltál. Végre összerakhattad azt, amit évtizedekig sokszor elpróbáltál, benned volt, végre Dobai Janival léptetek egy nagyot és alkottatok nagyszerű házakat, művészetet.
Legutolsó élményünk egy 1942-ben forgatott Leslie Howard film a híres, legendás angol Spitfire repülőgép megépítéséről, az emberi tudás, bátorság és hazafiasságról. Egy kis linket küldtem, korabeli filmrészletekkel, de hiányzott az eredeti. Harmadnap megtaláltad a teljes filmet egy angol portálon és csak ennyit írtál: „A film rendelkezésre áll.” Elindultam Hozzád. Nem értem oda.

Az alábbi szöveget Tibor a hallgatóinak írta, szelíd és kristálytiszta monológ:
1. Ez egyetem, nem az élet. Ti hallgatók vagytok, nem tervezők. A felelősségetek nem a külvilág (a megbízó, a társadalom, a tanáraitok), hanem csakis saját magatok iránt kötelez. Az egyetlen cél: a félév alatt a lehető legtöbbet fejlődni.
2. A pályázat során teljes a szabadságotok. Bármit mondunk mi, bármi legyen is a kiírásban, nektek legyen egy saját meggyőződésetek, és csakis azt kövessétek. Az építészet: akarat-műfaj.
3. A cél nem (nem elsősorban) a reális problémamegoldás, hanem az ti önkifejezésetek. A grafikai cél nem (nem csupán) a kiváló kommunikáció, hanem a kitűnés.
4. Kell egy központi gondolat, egy rendező eszme, amelynek minden egyebet alá lehet rendelni. Lehet ez építészeti, tájépítészi vagy téralkotási képzet, de lehet környezetgazdálkodási, szociológiai vagy akár gazdaságossági cél is. Mindegy, mi az, ha érthető, és ha eredményesen alávetitek a többi alkotó eszközt.
5. Önmagatok iránt a legfőbb kötelességetek: annyit dolgozni, amennyit csak tudtok, és még egy kicsit. És ez nem pusztán képzelődést jelent, elmemunkát, vitát és megbeszélést. Rajzolás, személyes megjelenítés nélkül elszalasztjátok a lehetőségeket. Mert az alkotásnak egy nagy része nem értelmi, hanem érzéki, az észleléssel rokon. Ezt a tartományt nem éri el az eszköztelen képzelet, csak a lehetséges változatokat rajzoló, modellező, a saját alkotásában elmélyedő munka.
6. Az egyetemen éppúgy, mint az életben, az építésznek a saját munkájában kell megtalálnia a legfőbb örömöt. Ez mindenre kiterjed. Egy jól sikerült rajz, egy látványosan összeállított tervlap, egy tetszetős érv, egy színfolt éppúgy örömöt kell, hogy okozzon, mint a társaid elismerése, egy pályázat első díja, vagy a megbízó elégedettsége. De még a megfontoltan kiválasztott ceruza, radír, papír, vonalzó érintése is járjon otthonos örömmel. Aki nem leli örömét magában a tevékenységben, az ne menjen építésznek, mert boldogtalanságra kárhoztatja magát.
7. Az eredményes csoportmunkát egy vezető kiemelkedése, kiemelése szolgálja a leginkább. Kell valaki, aki feladatokat oszt szét, határidőket szab, célokat tűz ki. Természetesen a csoportmunka alapja az egymás iránti maximális szolidaritás, de egyúttal az egymással való versengés is.
A lényeg: az egyéniség, a munka, az eredmény és az öröm. Jó napot kívánok.

Tibor, Isten Veled!

(A MÉSZ Kós Károly termében 2015. 01. 19-én elhangzott búcsúztató szerkesztett változata)