Kétlényegűség

Építészek: Kruppa Gábor
Szöveg: Somogyi Krisztina
Fotók: Bujnovszky Tamás

2008. december 27.-én felszentelték Újpalota római katolikus plébániatemplomát, amelyet Urunk Színeváltozása és Boldog Salkaházi Sára tiszteletére emeltek. Az ott élők már régóta gyűjtöttek arra, hogy templomuk épülhessen, miséiket korábban a kultúrházban tartották. A lakótelep építésének kezdete óta eltelt hosszú negyven év alatt itt is minden megváltozott: a hajdani építési barakkok helyén kutyafuttató, tágas, de gazdátlan önkormányzati terület maradt, ahol megnőttek a fák. Így tavasszal már nem a panelek odatolakodó látványa, nem ridegség és sivárság fogad: a templom egy kellemes, ligetes területen áll. Az M3 autópályát övező jellegtelen környék után úgy érezni, valahova megérkezik az ember.
Mitől válik egy templom templommá? Mi az, amitől a tér transzcendens jellegű vagy mitől azt érezni inkább, hogy a sűrű földhöz köttetett? Egyszerűbb lenne megkerülni ezt a kérdést. Kitérni, hiszen tág érvényű válasz úgy sem adható. Recept nincs. Biztos nem tudható. Megkerülhetetlenné azért vált mégis, mert az az érzésem, Kruppa Gábor ezen gondolkodhatott a legtöbbet. Számos európai utazása, templomlátogatásai során élményeit eszerint rendezgethette magában, a 2007 végi meghívásos pályázat gyors hajrájában aztán érlelt tapasztalásai összegződtek. Nem hiszek abban tehát, hogy az elemzés sebész szikéje alatt bizonyossággal azonosíthatnánk igazságokat, érzéseim vannak csak: a misére érkező tömeg viselkedését nézve úgy tűnt, az épületegyüttes annak ellenére megnyugtatóan tud valamit isten és ember viszonyáról, hogy a látvány gyakran az ipari építészethez közelítő, és a tekintetet az épület, így a torony sem feltétlenül irányítja az ég felé.
Az újpalotai templomon erőteljesen érzékelhetők előképek, így történik utalás Árkayék Városmajori és Rimanóczy Pasaréti templomára, illetve Rudolf Schwarz életművére mind a forma, mind a terek léptékének kialakításában. Ez a beazonosíthatóság azonban nem az egyéni mondandó hiánya. Nem is idézet. És nem is csak tisztelet csupán. A korábban látott és érvényesnek gondolt építészeti példák átélése, a megszerezhető tudás megnyugtató biztonságot ad, a kulturális folyamatosságban való hit az építész saját hitvallása. A templom tehát az érvényes örökség, egy létező kánon szükségességének deklarálása. Az egyedi, ikonikus mű létrehozása helyett, egy anonimabb, azaz közösségibb szerep vállalása. Nagyon komoly állásfoglalás ez egy olyan építész részéről, aki eddigi szakmai életét holland építészirodában majd nagy presztízsű műemlék felújításokon töltötte, tehát akinek tulajdonképpen ez az első önálló épülete. Kruppa számára a vágyott értékparadigma egy tágan értelmezett modernizmus; e templomot nézve, lelki értelemben, nem LeCorbusier hangos kiáltása, de sokkal inkább Hans van de Laan csendesen zsolozsmázó építészete lehet számára mértékadó.
Az építész személyiségét tehát elsősorban nem a forma vagy téralakítás újszerű módjában, hanem a döntések sorozatában azonosíthatjuk: a padok nagy műgonddal való megtervezésétől a bontott tégla kiválasztásáig. Érdekesség, hogy ezeket a döntéseket kettősség jellemzi. Így az épület egyszerű – mélyített udvar köré toronnyal kiegészülő, magas, szinte ipari jellegű csarnoktemplom –, ugyanakkor végtelenül összetett is, hiszen a térrészek kapcsolódásai vagy a részletek gazdagon árnyaltak; mai is, de időtlen is, hiszen ott van benne számos kor számos tudása. Szárazon kimondott állítások – mondjuk hatalmas ipari ablakszerkezet – mellé érzelmektől áradó, beszédes szavak kerülnek, a bontott téglaburkolattól a keleti falon látható felrepülő angyalig.
Érdekes a szimmetria-aszimmetria együttes jelenléte: a tengelyre szerkesztett, magas csarnokhoz jobb oldalról alacsony, lapos tetős oldalhajó/oldalkápolna kapcsolódik, így az összességében a térhatás aszimmetrikus. Az oltár(ok) megjelenésében is ez a kettősség van jelen. Az összetett koordinátarendszer fontos pontjai artikuláltak, így szép az átkötés az ambó és a keresztelő medence között. A szerkesztést csak a torony külső tégla falának belső térbe való beköszönése zavarja: számomra nem vált érthetővé, hogy miért van ott úgy az a sík jelen. És azt sem tudom, hogy az oldalkápolnának ez a szerves kapcsolódása a nagy csarnoktérhez lehetővé teszi-e, hogy önálló egészként is tudjon létezni? Az viszont biztos, hogy így a templomba belépő ember egy olyan üveggel határolt előtérbe kerül, ahonnan akkor is átélhető lesz a templom élménye, ha oda fizikailag nem is tudna belépni. Ezt a vágyott nyitottságot szép állásfoglalásnak gondolom. És nemcsak egy lakótelepen, és nemcsak Újpalotán lenne fontossága.
A szimmetria-aszimmetria kérdése nemcsak téri, de hitbéli felvetés is: ember és istenség együttes jellegének kifejezése. Ebből a szempontból talán fontos, hogy a templom titulusának kiválasztásában a gondolat jelenlévő, hiszen Urunk Színeváltozása, mint kép ezt az értelmezést is magában hordja. Éppenséggel a templom fénnyel való telítettsége is kapcsolódhat a transzfiguráció leírásának fényteli állapotához… Mindenesetre az tény, hogy a déli oldal felé eső, hatalmas ablakból, oldalról árad a fény (a meleg is…). A vakító fehérség hatása éles ellentétben áll a homály misztikájára építő katolikus hagyományoknak, sokkal inkább kötődik nyitottabb, modernebb értelmezésekhez. A magas csarnokban a világító hófehérség erős élmény. Ez a hatás este reprodukálható, hiszen a mesterséges fény elhelyezése a természetes fény iránynak megfelelő. Ennek az elvnek a módszeres alkalmazása azonban zavarba ejtő az oldalkápolna alacsony laposfödémén, amelyet átvág öt hosszúkás felülvilágító. A betűző nap feltehetően zavaró is lehet, de a látvány egységét sem szolgálja: kiszólásként, designként, felesleges gesztusként zavarja a látvány egységét.
A templom kapcsán kell szóljak még egy visszatérő eszközről: az épület egyszerűnek tűnő formai kialakítását az ablakok mély bélleteiben, a bejáratoknál vagy a toronynál egy befele billenés mozdítja meg. Ezeken a helyeken a bontott téglafal gyakran süttői mészkőbe fordul át, tehát kettős módon is megünneplődik ez a befelé invitálás. Elsőként mindez szépítő, oldó gesztusként értelmezhető. Olyan nemes részletnek, amely a lakótelepek felületeihez szokott szem számára szerethetően más. A biccenés akkor vált kérdő mondattá bennem, amikor felfedeztem, hogy a templom északi téglafala is elmozdul, beszűkül az oltár felé. Megkérdeztem a tervezőt, hogy kell-e jelentést keressek ebben. „Bíboros úrral való beszélgetéseink során szóba jött egy kis templom, amelyet az idők során megbővítettek, de a keleteléshez való ragaszkodás okán a két kor találkozásánál a fal kissé megdöccen, szöget zár be, valahogy úgy, ahogyan Jézus feje megbillen a keresztfán” –jött a válasz. Ez a biccenés tehát visszacsatol az ember-isten jelleghez. Éppen ezért érzem kicsit soknak, hogy motívumként sokszorozva jelenik meg: ha csak a tér titka maradna, talán mélyebb lett volna a jelenléte. Ismételgetve, mintha kibeszélődne szépsége… de lehet, hogy az ott lakóknak éppen ez a hangsúlyos emberi gesztus hiányzik, egy invitáló mozdulat lesz fontos élménye. A templom talán így tölti be misszióját egy olyan kb. 40 ezres lélekszámú lakótelepen, ahol az önkormányzat megfogalmazása szerint az elszegényedés, az elöregedés és az atomizálódás kifejezetten kiáltó.

Beruházó: Esztergom-Budapest Főegyházmegye
Építészet és belsőépítészet: Kima Studio
Irodavezető: Németh Tamás
Felelős tervező: Kruppa Gábor
Építész munkatársak: Rónai Piroska, Draskóczy Gergely, Merkel Tamás
Statika: Donáczi Péter, Pond Kft
Gépészet: Bajor Ervin
Elektromos tervezés: Krén József, Osztrovszki Emese – Elekt Royal Kft.
Környezetrendezés: Andaházy László, Turcsányi Katalin, Panda Pont Kft.
Kovácsoltvas kapuk: Lehoczky János