Szöveg: Tatai Mária

Fotók: KÉK

A Kortárs Építészeti Központ idei nemzetközi filmfesztiváljának mottója, a „Common Grounds” felhívja a figyelmet, hogy érdemes lenne jobban megismerni azokat a közös alapelveket, amelyek mentén szakmai kérdésekben is szót érthetnénk egymással.

A 21 filmből álló, témája és műfaja szerint is színes válogatásból akár már néhány film megnézése is alapot adhatott erre. „Az ember közösségi lény” – emlékeztetett a zárófilm, a Living together rendezője, és ezt valóban nem ártana emlékezetünkben tartani mindennapi küzdelmeink során. A filmelőzetesek alapján kirajzolódtak a fő témák: a lakás-lakhatás mai anomáliái és lehetőségei, az építés-rombolás-újjáépítés témaköre, de persze az építészet és a design jó példáinak, illetve néhány alkotó életének és munkásságának bemutatása sem maradt el. Az ismeretterjesztő és dokumentáló műfaj mellett erős volt a művészi hangvétel is; az építészeti mozi hétvégéje ezúttal is informatív, élményt adó és nagyon is elgondolkodtató volt.

Lakás-lakhatás

A nyitó- és a zárófilm is ezzel a témával foglalkozott, bár nagyon is másképpen. Az első levetített mozi, a Skin of Glass (rendező: Denise Zmekhol, 2023) a rendező építész édesapja híres épületének történetét dolgozta fel. Roger Zmekhol a hatvanas években tervezte a 24 emeletes, alumíniumkeretes üveg függönyfallal burkolt felhőkarcolót, a Wilton Paes de Almeida épületet a Paes de Almeida cég székhelye számára a brazíliai São Paulóban. Az 1964-es katonai puccs után az épület rendőrkapitányságként működött. 2003-tól üresen állt, majd házfoglalók menedékeként szolgált 2018-ig, amikor is leégett. A házban több mint százan laktak, jobbára embertelennek számító körülmények között, többen mégis otthonukként szerették. Sokak élete lehet máig is hasonló a Földön, hiszen minden hatodik ember házfoglaló…

Skin of Glass, 2023, rendezte: Denise Zmekhol

A Make Do with Now: New Directions in Japanese Architecture (rendező: Anne Gross & Sebastian Gross, 2022) című filmben a mai japán életformába láthattunk bele, pontosabban abba, hogy milyen megoldásokkal él néhány, a helyi értékekre és hagyományokra érzékeny, kreatív építész. Az előző filmtől eltérően itt a középosztály életéről és lakhatásáról van szó. A 2011-es fukusimai atomerőmű-katasztrófa és a tóhokui földrengés után a mai, viszonylag fiatal építészek tervezői hozzáállása nagyon más lett a korábbiakhoz képest. A kaotikusnak látszó, zsúfoltnak ható környékeken – ahol ugyanakkor a háttérben hipermodern gyorsvasutakat látunk elszáguldani – régi házakat keltenek új életre. Egy belsőépítész házaspár egy hatvanas években épült acélvázas, faszerkezetes házat vett meg, ezt alakították át a földszinten irodának, fölötte két emeleten a lakásuknak, mégpedig lépésről lépésre, a saját változó szükségleteiknek megfelelően, vertikális megnyitásokkal tágasabbá téve a tereket. Az ilyen, ún. moku-chin lakások felújítása nemcsak gazdaságilag kedvező, de a rombolással ellentétben megőrzi a környezetet, a hely szellemét. A hozzájuk hasonló felfogású tervezők igyekeznek minél jobban megismerni a hely történetét, az ott élő emberek szokásait, majd a meglévő épületek letisztításával, világosabbá nyitásával, a helyi hagyományokra is támaszkodva, ugyanakkor nagy kreativitással alakítanak ki lakó- és közösségi épületeket. Egyszerre tanulnak a múltból, gondolnak a jövőre és terveznek a jelennek.

A rendezvény zárófilmje, a Living together: The Story of Warren (rendező: Sam Van Zoest, 2023) egy közösségi lakásépítés történetét követi végig. Ez a téma évről évre megjelenik a fesztiválon, most egy amszterdami lakószövetkezetet ismerhettünk meg a megalakulásától mostanáig. Egy baráti társaság egyik tagja 2015-ben örökölt egy farmot Portugáliában, ahol egy hónapig éltek és munkálkodtak együtt tábori körülmények között, és 150-200 fős bulit is rendeztek. Hazatérve kibéreltek egy házat, ebben kezdték meg közös életüket, de ez csak ideiglenes megoldást jelentett. 14-en voltak, így egyvalaki kéthetente csak egyszer főzött, igaz, akkor mindenkire… Az együttélés jól működött, elhatározták egy közösségi ház felépítését. Tapasztalatlan fiatalokként vágtak neki, de pályázatot nyertek, bankot kerestek, egyesületet hoztak létre. 2018-ban 96%-ban hitellel kezdték a projektet mintegy 50 fővel. Elsősorban fából akartak építkezni, fenntartható módon, viszonylag kevés pénzből. A használt kikötőoszlopok trópusi fáit ugyan jól tudták hasznosítani, de a tervezés, a helyszín megtalálása és a kivitelezés óriási nehézségekkel járt. A társaság vezetői komoly stresszen mentek keresztül, minden szabadidejüket be kellett áldozniuk, mire 2023-ban mégiscsak elkészült a ház és beköltözhetett az 50 felnőtt öt gyerekkel. A további működtetést már új vezetőség folytatja. A nehézségek sok tanulsággal szolgáltak, 2021 óta pedig már több hasonló kezdeményezés is elindult Hollandiában. Ez az építő-, majd lakóközösség holikrácia-szerűen működik; ez egy olyan menedzselő rendszer, amelyben a feladatok és a döntési jogok nem személyekhez, hanem szerepekhez kötődnek. Az együttlakás barátokkal sokak álma lehet (engem is végig kísért gyerekkoromtól kezdve), és már hazai kezdeményezések is akadnak a tárgyban; mindenesetre sok előtanulmányra és elszántságra van szüksége azoknak, akik effélébe fognak.

Living Together, 2023, rendező: Sam Van Zoest

Építés, újjáépítés, fenntarthatóság

Olimpiai építmények sorsát járja körül az Olympic Halftime (rendező: Haruna Honcoop, 2023). Az ötkarikás sportesemények manapság gyakran ún. „fehér elefántoknak” bizonyulnak, azaz olyan nagy állami beruházásoknak, amelyek többe kerülnek, mint amennyi hasznot hoznak. A kifejezés egy régi keleti történetből ered: Sziám egyik királya fehér elefántot adományozott megunt udvaroncainak, hogy tönkretegye őket az állat tartásával járó magas költségek miatt. A cseh-japán rendező az 1937-ben épült prágai Strahov stadiont hozza intő példának, amely máig a világ legnagyobb stadionja, 250 000 férőhellyel. 1975-ben újították fel utoljára, azóta csak pusztul – akárcsak számos elhagyott társa a világban. Az ókori, i. e. 800 és i. u. 400 között megrendezett görög olimpiák még nem jártak jelentős környezeti terheléssel. Az első újkori nyári világversenyt 1896-ban tartották meg Athénban, akkor az ókori Panathinaiko márványstadiont újították fel. Az U alakú stadion ma turistahelyként működik. Athénban 2004-ben is rendeztek olimpiát, akkor Santiago Calatrava tervezett egy látványos tetőmegoldású, 70 000 férőhelyes sportlétesítményt, amelynek nemcsak a megépítése volt drága, de fenntartani is, jelenleg pedig bontásra vár.

1964-ben Tokióban volt az első ázsiai nyári olimpia, amelynek híressé vált függesztett szerkezetű csarnokát, a Yoyogi Nemzeti Stadiont Kenzo Tange tervezte, és ez máig is működik. 2008-ban a pekingi olimpia megrendezését már számos vita és tiltakozás előzte meg; végül hatalmi szóval döntöttek mellette. A helyszín biztosítására Peking külvárosában hutongokat, azaz hagyományos kínai lakónegyedeket romboltak le, egymillió embert telepítettek ki erőszakkal. A beruházás 40 milliárd dollár volt, de még nagyobb árat jelenthettek az emberi szenvedések… A látványos és nevezetessé vált „Madárfészek” Nemzeti Stadiont a Herzog & de Meuron cég tervezte, de 2017 óta lényegében már nem működik, bár 2020-ban itt rendezték meg a kommunista Kína létrejöttének nagyszabású centenáriumi ünnepségét. Tokióban pedig 2020-ban készültek ismét olimpiát rendezni. Ekkor már hatalmas tüntetések voltak a soha meg nem térülő beruházások ellen. Mégis megépült az 50 000 férőhelyes stadion, ebbe rengeteg fát is beépítettek, amelyek kitermelése Indonéziában környezeti katasztrófát okozott… Végül a versenyeket a Covid-járvány miatt csak 2021 júliusában tartották meg – csaknem üres lelátók előtt. 2022-ben a pekingi téli olimpia kedvéért 780 000 négyzetkilométert tettek parlaggá, a rengeteg havat pedig – a környezetet nem kímélve – gépekkel biztosították. A legutóbbi, 2024-es párizsi olimpia beruházásainál már fontos szempont volt, hogy a létesítmények használatban maradjanak és hosszú távon is fenntarthatók legyenek. Az olimpiák megrendezését továbbra is viták övezik. A nagyszabású világverseny mindig ünnep, dicsőséget és reklámot jelent a rendező országnak, de vajon valóban megéri a befektetés? A téma nálunk is aktuális. 2017-ben sikerrel járt a Momentum párt NOlimpia kampánya, a kormány akkor visszavonta a jelentkezést. Az viszont még nem dőlt el, hogy a 2036-os ötkarikás esemény megrendezésére benevezünk-e.

Lenyűgöző és informatív film a Concrete Time (rendező: Igor Ivanov, 2024), amelyben a manapság gyakran értéktelennek bélyegzett modernista építészet zseniális tereire, formáira csodálkozhatunk rá. A film a modernkori Szkopjét mutatja be. 1963-ban óriási földrengés volt ott, 1000 halottal, a város nagyrészt a földdel vált egyenlővé. Ezután nemzetközi összefogással egyetlen évtized alatt felépült a modern Szkopje, amely a nyers beton, vagy más néven a brutalizmus városa lett. Csak ámulhatunk az akkori változatos tömegű, jól funkcionáló, fénnyel áthatott épületeken, és persze a nagyon más, néhányunknak a gyerekkorát felidéző életen. A házak elhelyezésében és megformálásában a főszerep Kenzo Tange japán és Janko Konstantinov macedón építészeknek jutott. A belvárosi középületek (pályaudvar, posta) és egyetemi épületek ma részben már csak a pusztuló arcukat mutatják, felvetve a kérdést, hogy vajon érdemes-e megtartani – vagy ahogyan ma általános –, inkább le kellene bontani azokat. A spekulatív gazdasági érdekek az utóbbi mellett szólnak, de a film szerint a szociális és a környezetet megóvó megközelítés többet ér, és még gazdaságos is lehet, ahogyan azt több európai példa is igazolja. A Power to Renovation: A Question of Values (rendező: Olaf Grawert, 2024) kisfilmben pedig különböző szakértők beszélnek arról, hogy a megóvás, felújítás és átalakítás lenne az egyetlen járható út – a bontás egyértelműen pazarlás.

Építészet, építészek

A What Can Architecture Do? (rendező: Xavi Campreciós & Pep Martín, 2024) kérdésre a Mies van der Rohe-díj szervezői adtak választ, a 2024-es esélyesek közül négy, illetve a két nyertes épület bemutatásával. Az Emerging Architecture díjat a barcelonai Gabriel García Márquez könyvtár nyerte el (építész: Elena Orte és Guillermo Sevillano). Az épület könnyed hatású, transzparens, terei nagyok és változatosak. A szabadpolcos könyvtár igazán kellemes környezet olvasásra és találkozásra egyaránt. Az esélyesnek értékelt Hage tervezői (Brendeland & Kristoffersen Arkitekter AS) a svédországi Lundban egy 40×40 méteres kertet határoltak el a környék lakói számára, hogy „teret adjunk emberi történetekhez”. 2,2 méter magas, újrahasznosított téglákból álló falakkal vették körül három oldalán, a negyediken pedig egy hosszú, fedett teraszt alakítottak ki közösségi rendezvények számára. A nyitott tető egyszerű, elegáns szerkezete corten acélból és fenyő deszkaborítással készült, alatta egy hosszú asztal van padokkal. A kertet a helyiek maguk használják és gondozzák. A csehországi PLATO, Městská Galerie Současného Umění létrehozásával (építész: KWK Promes Stúdió) egy 19. századi vágóhidat mentettek meg és bővítették művészeti galériává. A régi, patinás téglafalaknak méltó kiegészítői a mikrobetonnal készült új falak, amelyek helyenként elforgatható nyílászárók is egyben. Megalkotói az építészetet elsősorban folyamatnak tekintik. A madridi Reggio School (építész: Andrés Jaque) tervezésénél nagy gondot fordítottak a környezet megóvására. A kívül-belül változatos, színes és érdekes iskolában csakis élmény lehet a tanulás. Tervezésébe a tanárokat, a diákokat és szülőket is bevonták. Lenyűgöző a Saint-François kolostor újjászületése (építész: Amelia Tavella). A részben már romossá vált Sainte-Lucie-de-Tallanóban álló 15. századi kolostor helyreállítása és bővítése valódi építőművészetet hozott létre. A régi és az új részek tömegükben és anyagukban is egyszerre maximálisan illeszkednek, mégis határozottan elkülönülnek egymástól. A régi gránitfalakat szervesen folytatják a rézfalak, a régi kőépítészet lenyűgöző világához fénnyel átjárt új terek kapcsolódnak. Az idei nyertes pedig egy új tanulmányi épület lett, a Study Pavilion a Braunschweigi Műszaki Egyetem campusán, Németországban (építészek: Gustav Düsing, Max Hacke). Hallatlanul könnyed, kétszintes hasáb külső és belső tanulóterekkel, változatos és színes formálással, amely igazán élvezetes inspiráló és jól funkcionáló környezetet biztosít. Szerkezete 3×3 méteres raszterre épülő 10×10 centiméteres acélpilléreken áll, a tartóváz fehér világát fa szerkezetek és burkolatok teszik változatossá. Az épület teljesen szétszerelhető, megfelel a könnyű átalakíthatóság, illetve a körforgásos építészet elvének is.

A dokumentum-játékfilmnek tekinthető, 90 perces E.1027 – Eileen Gray and the House by the Sea (rendező: Beatrice Minger & Christoph Schaub, 2024) filmben az ír belsőépítész, építész, bútortervező Gray életét (1878–1976) és a Monaco közelében épült, különösen híressé vált tengerparti házát ismerhetjük meg. Gray 1921-ben találkozott Jean Badivicivel. A nála 15 évvel fiatalabb román építész és újságíróval kettejük számára tervezte meg az E.1027 modern épületét. Badicinek barátja volt Le Corbusier, aki gyakran vendégeskedett náluk. 1931-ben Gray szakított Badicivel és elhagyta a házat, Corbu viszont 1938-39-ben élénk színű freskókat festett néhány falára. A ház díszítését Gray messzemenően elutasította, úgy tartotta, hogy az megerőszakolja és meghamisítja az ő művét. Bár Gray–re kétségtelenül hatott Corbu építészete, ám ő a házat kevésbé lakógépnek, inkább a környezettől óvó hajléknak, az ember kiterjesztett testének tekintette. A filmben többek között Gray nagyszerű munkáit is láthatjuk, valamint élvezhetjük a századelő, majd a korai modern periódus rendkívüli szellemi légkörét.

Depot – Reflecting Boijmans, 2023, rendezte: Sonia Herman

Üdítő filmélmény a Sonia Herman rendezte Depot – Reflecting Boijmans (2023), amely a rotterdami Museum Boijmans Van Beuningen mellé épített új műtárgyraktár építését kíséri végig, miközben érdekes párhuzamokat von a régi épülettel és annak történetével 1935-ös felvételek segítségével. Az MVRDV tervezte kör alaprajzú „Noé bárkája” 16 000 tükörből álló felszínével akár „diszkó fénylabdának” is tekinthető, hiszen látványosan tükrözi környezetét. Pipilotti Rist svájci képzőművész, az esti fényjáték tervezője pedig holland hegynek nevezte a házat, amelynek a tetejére valóban fákat ültettek. A különleges raktárépületben minden műtárgy megtekinthető, a képek hatalmas, de könnyen kihúzható tartóvázakra kerültek. Ugyanakkor gazdag térkapcsolatokból álló világ is ez, akár Piranesi börtönfantáziái is ihlethették – a hatást persze mai eszközökkel érték el a tervezők. A film a műtárgyak rendkívül gondos átköltöztetését is végigkíséri Winy Maas építész és Sjarel Ex múzeumigazgató főszereplésével. Éppen az ő szakmai szempontból leghitelesebb, ugyanakkor oldott és vidám hangulatú „idegenvezetésük” teszi különösen megnyerővé a filmet és felszabadulttá a nézőt: így is lehet…