Anna Heringer – Dominique Gauzin-Müller:

Form Follows Love – Intuitív Építészet Bangladestől Európáig

Szöveg | Text: Lapinskas Lilla

„A szépség a szeretet kifejeződése, és mindkettő a fenntarthatóság szinonimája.                                                                                                                                                    A fenntarthatóság így nem erőforrás-, technológiai innováció- vagy pénzkérdés, hanem egy etikai és mentális hozzáállás”1 – írja Anna Heringer tavaly megjelent könyvében, amelyben építészeti munkásságát saját épületein keresztül mutatja be.

Heringer a kortárs, helyi építőanyagokat használó építészet egyik meghatározó alakja, aki fejlettebb és marginalizált régiókban egyaránt megvalósult munkáival hidat képez a hagyományos és a kortárs ipari vályogépítészet között. Munkásságában a design eszközként szolgál a rászorulók támogatására és megerősítésére,
valamint arra, hogy másokat is ösztönözzön etikus és fenntartható építészet létrehozására. Mindezt a részvételi és inkluzív tervezés szemléletével ötvözi, így több szempontból is eltalálja a mai építészeti diskurzus ütőerét. A könyvet kézbe véve a szokványos építészeti albumok nagyformátumú, keményfedeles jellegével találkozunk, mely a Birkhäuser kiadótól megszokott igényes nyomdai, tipográfiai, tördelési és képi minőségben készült, lehetővé téve a számtalan nagyméretű
színes fotó érvényesülését. Ezzel némi kontrasztban áll a szöveg jellege, ami építészeti bemutatásként szokatlan: egy személyes monográfia, amely monologikus elbeszélés formájában, szoros intimitásban tárja elénk Heringer eddigi életművét a teljes 150 oldalon keresztül, alapjaiban eltérve a hagyományos építészeti albumok stílusától. A könyv a témát egy egészen sajátos szemszögből közelíti meg: a rendkívül személyes hangvételű, első személyben íródott elbeszélésben az épületek története és kar akterisztikái fokozatosan bontakoznak ki, miközben az alkotó élettörténete, szakmai és személyes hitvallása is megjelenik. A mű egy rövid felütés után kronologikusan követi Heringer életét, három fő szakaszra tagolódva: korai inspirációk; nyolc a fejlődő országokban megvalósult
projektjei és öt az európai projektekjei közül. Miközben az épületeket szó szerint bejárjuk az elbeszélővel, a mikrotörténetek, visszaemlékezések és személyes reflexiók vegyes füzére dinamikus, olvasmányos cselekményt bontanak ki. Az első nagy fejezetben (Korai inspirációk) bepillantást nyerhetünk Anna Heringer gyerekkori és egyetemi éveinek élményeibe, megismerhetjük, miként fonódott össze számára a fenntarthatóság és a kultúra, hogyan vált életének meghatározó értékévé az empátia és a kreativitás. Elbeszélésében részletesen érzékelteti, hogyan alakította át alapjaiban a világnézetét az érettségi után Bangladesben töltött egy év: ott mindent élettel telibbnek, művészibbnek és autentikusabbnak érzett, miközben lenyűgözte, hogy a tárgyak és eszközök nem csupán funkcionálisak, hanem a szépségük is elengedhetetlen. Ezután szó esik a hazatéréséről, épít ész tanulmányainak megkezdéséről, és arról, hogyan ismerkedett
meg Martin Rauchhal,2 akivel a későbbiekben számos projekten együtt dolgozott. Ezek a gyermek- és fiatalkori melléktörténetek korántsem öncélúak: minden megosztott személyes részlet később visszaköszön a könyvben és – közvetve vagy közvetlenül – formát ölt az épületeiben. A Banglades: Egy meghatározó élmény fejezet a korai bangladesi, valamint az ezt követően periférikus helyzetű térségekben megvalósult projektjeit mutatja be. A METI iskola – melyet eredetileg diplomamunkaként tervezett abba a bangladesi faluba, ahol korábban önkéntesként dolgozott – első megvalósult épületként születik, de már ekkor kirajzolódnak egy érett, önálló építészeti gondolkodás alapvető pillérei: a lokális anyagok, különösen a vályog használata, a kreatív és intuitív, helyszínen alakuló
tervezés, a szabálytalan ritmusok és színek alkalmazása, valamint a radikális inkluzivitás: nemcsak nőket, hanem gyerekeket is bevont az építési folyamatba.
A METI iskola megépítését számos további projekt követte, melyek közül különösen figyelemre méltó a DESI Center. A szakközépiskola tervezési és kivitelezési folyamata rendhagyó módon zajlott: Heringer beszámolója szerint az építkezés kezdetekor mindössze egy földszinti alaprajz állt rendelkezésükre. Mivel nappal a
munkaterületen dolgozott, az épület további részleteit többnyire éjszaka rajzolta meg, mégis a végső alkotói döntést és így az épület végleges formáját javarészt a helyszíni kísérletezés és az építés közben hozott döntések alakították. Az ő módszere éppen ebben jelent radikális fordulatot: hagyja, hogy a tervezés és az alkotás
1:1-es léptékben a helyszínen is alakulhasson. A vályog különösen alkalmas erre az intuitív, anyagvezérelt formakeresésre. E megközelítés mentén születik meg Martin Rauchhal közösen a „Claystorming” tervezési módszertana is, amely szerint az agyag és a kéz párbeszéde formálja az építészeti makettet: a tapintás és a kéz mozdulatai révén az érzékelés válik a tervezés hajtóerejévé, egy rendkívül intuitív, anyagközpontú alkotói folyamatot teremtve. Az építkezés alatti folyamatos helyszíni jelenlét gyökeres antitézisével kellett szembenéznie a ghánai Bosco Earth Campus-nál, ahol a Covid miatt nem tudott jelen lenni. Mégis, a távollétébő l fakadó kihívás még tovább lendítette a folyamatk özpontú tervezési metodikát, mivel kénytelen volt oly módon tervezni, hogy nagyobb flexibilitást engedett meg, és teret adott annak, hogy a „folyamat önmagát irányítsa”. Ennek kereteit ő előre megteremtette, így a váratlan, kontrollálhatatlan folyamatok – mint a falubéli női munkások intuitív és spontán ablakkáva-formálása – összességében poétikus homlokzatot eredményeztek. Itt érdemes megemlíteni, hogy kissé hiányérzetet kelthet az a tény, hogy a könyvben alig találunk alaprajzot és metszetet, amelyek segítenék a téri értelmezést. Ez talán éppen annak köszönhető, hogy az épületek spontán, intuitív módon, a helyszínen alakultak, így ilyen részletes tervek talán sosem készültek. A könyv így mind a kép, mind a szöveg tekintetében
az érzetek szintjén, poétikusan kommunikál. A Bangladesből Európába fejezet bemutatja, hogyan tudta átültetni ezt a szemléletet Heringer az európai kontextusba. Projektjeinél a személyes frusztráció gyakran érezhető, mivel, ahogy ő mondja, addig sosem dolgozott normák, irányelvek és szabályzatok
mentén. A vályogszerkezet pedig az egyik legnehezebb téma ezen a téren, hiszen a statikai számítások nehézségei miatt az európai kontextusban szinte mindig egyedi elbírálásoknak kell megfelelni, ami jelentős idő- és költségtöbblettel jár. Heringer véleménye szerint a nyugati világban „A félelem a kulcsprobléma, amely
megakadályoz bennünket abban, hogy fenntarthatóan építsünk. A félelem a mulandóságtól, a hiánytól, a személyes korlátozásoktól, a hibáktól, a felelősségtől. Ezért hoztunk létre magunknak egy hamis biztonsági hálót, amely szabványokból, normákból és biztosítási kötvényekből áll, és amely látszólag megszabadít minket ettől a tehertől. És éppen ez a háló tart fogva mink et.”3 A nehézségek ellenére számos olyan európai projektje valósult meg, amelyek k övetik
az addig felépített örökséget: vályogból, a k özösség erejével és a közösség számára jöttek létre. Ezt követően, illetve erre reagálva, az epilógusban Anna Heringer visszatér a bevezetésben kifejtett meggyőződéséhez, radikális hitvallásához, miszerint minden ember képes pozitív változást előidézni a környezetében, így keretet és nyugvó pontot ad a könyvnek. A Form Follows Love különlegessége abban rejlik, hogy egyszerre működik monográfiaként és építészeti
esettanulmány-gyűjteményként: nemcsak Anna Heringer életútjába nyerünk betekintést, hanem részletesen megismerhetjük épületeit is a tervezés és a kivitelezés tágabb kontextusában. A könyv végigköveti az anyaghasználatot, a részletmegoldásokat, az építészeti döntések hátterét, az építkezési folyamat aspektusait, valamint a használók szerepét – mindezt úgy, hogy közben a tervező személyes és szakmai hitvallása is fokozatosan kirajzolódik. A szerkesztés módja, a történetmesélő hangvétel és az igényes, mégis közérthető, szinte köznapi nyelvezet együtt irodalmi jelleggel ruházzák fel a kötetet, amely így építészeti dokumentumfilmek jellegét idéző, regényszerű olvasmánnyá válik. Ennek köszönhetően a könyv rendkívül befogadó, és szélesebb olvasóközönség számára
is élvezetes lehet; néhány fejezet után olyan érzésünk támadhat, mintha Anna egy közeli barátunkként mesélné el történetét egy kávé mellett. Építészeti elveit nem rendszerezi, mégis egy következetes kép rajzolódik ki, amelyben minden a fenntarthatóságot és a társadal – mi igazságosságot szolgálja. A regeneratív, lokális anyagok jelentőségét nem a megszokott karbonlábnyom-érvelés mentén közelíti meg, hanem azok kulturális-szociokulturális szerepét hangsúlyozza.
A részvételi tervezés – a nők, sőt a gyerekek bevonása – mély empátiából és elhivatottságból fakad. Építészetét és elveit nem helyezi el az aktuális építészeti diskurzusban, sem tudományos eredményekre, sem kortárs alkotókra nem hivatkozik (hacsak nem szerepelnek élete eseményeiben). Ez azonban a műfaj személyes elbeszélő jellegéből adódóan nem feltétlenül kelt hiányérzetet.4 Ugyanakkor az intuitív megközelítés miatt talán nem mindig tudatosul
saját munkásságának jelentősége, így egyes figyelemre méltó gondolatai kifejtés nélkül maradnak – ami viszont teret ad az olvasónak a további elemzésre. Ezzel párhuzamosan az építészet és a személyes életfilozófia egyre közelebb kerül egymáshoz: míg az első három fejezetben még csak pontszerűen jelenik meg, a lezárásban a ki nem bontott, alá nem támasztott szentenciák sorozata enyhén didaktikus hatást kelthet. A könyv több olyan témát is érint – ha nem is fejti ki teljesen –, amelyek révén Anna Heringer építészete szervesen kapcsolódik az aktuális építészeti diskurzusokhoz. Ezek közül hármat emelnék ki. Elsőként az építészeti atmoszféra kérdéskörét, amelynek legmeghatározóbb gondolkodói, Juhani Pallasmaa, Gernot Böhme és Sarah Robinson az érzéki tapasztalatot, a testi jelenlétet és az épített tér személyes átélhetőségét helyezik előtérbe az építészeti gondolkodásban a hagyományos forma – funkció – technológia hármasával szemben. Heringer építészete több síkon is jól megtestesíti ezeket a szempontokat: középpontba állítja a tér és az ember találkozásának érzelmi minőségét, kulcsszerepet kapnak benne a taktilis anyagok, textúrák, atmoszférikus hatások. Munkáiban gyakori a tér poétikai, zenei és narratív megközelítése is
– gyakran saját gyerekkori zenei élményeihez köti az építészeti homlokzatformálás ritmikus természetét. Az empátia, a gondoskodás és az intimitás elemi részei az építészetének, különösen az iskolaprojektek játékos, otthonos terei mutatják meg az építészet pszichológiai dimenzióit. Az atmoszférakutatás szempontjából is
kiemelt aspektus továbbá a test szerepe az építészeti élményben: a tér bejárása, fizikai használata, sőt a testnek az építési folyamatban való részvétele is   megjelenik a szerző munkáiban. A második téma szorosan kapcsolódik az előzőhöz, de mégis elkülöníthető: a helyszíni tervezés, valamint az építés és az anyag
megtapasztalásának transzformatív ereje. Robin Evans elemzése5 juthat eszünkbe, aki rámutat, hogy az építészet és a művészetek között jelentős különbség van: míg egy festő vagy szobrász előzetes skiccei és makettjei alapján már a végleges művön dolgozik, addig az építész esetében a gondolat és az épület közötti „átvivő
anyag” – az építészeti rajz – nagyon távol áll a végleges objektum valódi tulajdonságaitól. Az építkezés és az anyagok közvetlen megtapasztalása rendkívül innovatív inspirációforrást jelenthet, mivel új gondolatokat, formákat és tereket hozhat létre, amelyek az anyag vagy a folyamat sajátos jellemzőiből fakadnak, és amelyeket addig nem ismertünk. A Claystorming tervezési módszeren keresztül a kéz és a test aktív alkotóeszközzé válik, az ösztönös tudás hordozójává. Így Anna Heringer új perspektívát hoz az alkotói folyamatba, amely az intuitív, anyagközpontú tervezés alapelveire épít. Projektjeinek további jelentősége abban rejlik, hogy olyan világot és megközelítést mutat be, ahol az alkotás és az élet eggyé olvad, és ahol az építészetben már nem maga az objektum vagy artefaktum áll a középpontban, hanem az élő folyamat, az emberek és a közösség. Heringer épületeinek szokatlan volta nemcsak az anyaghasználatban, hanem a tervezői, kivitelezői, sőt társadal – mi-kulturális szervezői és iniciátori szerepében is megnyilvánul, ami jelentős mértékben újradefiniálja az építész fogalmát.
Az epilógusban valóban úgy érezzük, hogy a történet végéhez értünk, ám a könyv még tartogat egy vár atlan csattanót: A könyv keletkezése című fejezetben válik világossá a műfaji egyediség eredete. Ekkor döbbenünk rá, hogy szinte megfeledkeztünk arról, hogy a könyvnek két szerzője van. A precízen tagolt, mégis
költői épületbemutatások nem Anna egyedül szerkesztett, intuitív monológjai, hanem Anna és közeli barátnője, Dominique Gauzin-Müller több ezer órányi beszélgetésének lejegyzett változatai. A könyv eredetileg interjúformában készült, ám a kiadó szerkesztőjének javaslatára a kérdéseket eltávolították, hogy a
szöveg megszakítatlan narratívává váljon. Dominique ebben a fejezetben bevallja, milyen nehéz volt „láthatatlanná válnia” – s valóban: az olvasó szinte megfeledkezik róla, és úgy érzi, mintha Anna közvetlenül ővele beszélgetne. Joggal érezhettük magunkat olvasás közben egy kávéházi beszélgetés részesének… Ez az együttműködés – Anna személyes és szakmai hangja, Dominique láthatatlan szerkesztői jelenléte, valamint a kiadó finom irányítása – valami egészen egyedit teremtett az építészet és az irodalom határmezsgyéjén: egyfajta építészeti keletkezésregényt. Ez a műfaji sajátosság a könyv építészeti és indirekt építészelméleti
értékei mellett kiemelt erényévé válik, mivel nemcsak műfajában egyedi, de lehetőséget ad arra is, hogy szokatlan épületeket szokatlanul és mégis rendkívül gazdag szempontrendszerből, a kontextus komplex hálózatán keresztül mutasson be. Így megvalósul Heringer nem titkolt szándéka: nemcsak információkat közöl, hanem az olvasót érzelmileg is aktiválja. A Form Follows Love meghökkentő és provokatív – rendkívül őszinte mind nyelvezetében, mind tartalmában, mind pedig szak – mai és személyes vonatkozásaiban. A szerző beengedi az olvasót legbelső gondolataiba: nem rejti el a kudarcokat, az önmegkérdőjelezéseket,
és még azt sem, hogy mi bosszantja. Éppen ez a mármár nyers őszinteség teszi a könyvet hasonlóvá az épületeihez: frissé, bátorrá, energikussá, szokatlanná és lebilincselővé. Összességében Anna Heringer életútja, építészeti és személyes hitvallása, expresszív épületei és alkotásai, valamint a könyv stílusa és szerkesztése
egy nagy, konzekvens egésszé zárul. Anna Heringer univerzumában minden mindennel összefügg, ahol véleménye szerint a legfőbb cél, hogy „egymás iránti és a bolygónk iránti szeretetből” cselekedjünk. Nem titkolt szándéka, hogy az olvasót is bevonja, és cselekvésre ösztönözze: „One planet, one family!”

Jegyzetek

1 Heringer, Anna, Gauzin-Müller, Dominique: Form Follows Love: Intuitiv Bauen – von Bangladesch bis Europa und darüber hinaus. Birkhäuser, Basel, 2024. 143.
2 Martin Rauch kortárs osztrák vályogépítészeti szakember, a vályog modern építészeti alkalmazásának legismertebb európai képviselője. Gebaute Erde.
Gestalten & Konstruieren mit Stampflehm (Épített föld, Alkotás és konstruálás döngölt földdel, 2022) című könyve számos európai munkáját mutatja be,
rengeteg technikai leírással és rajzzal.
3 Heringer, i. m. 110.
4 Uo. 56. Egyetlen ponton billen meg a szöveg, amikor mégis kilép az építészetelméleti tézisek porondjára: túlságosan röviden, vitatható módon és meglehetősen éles kritikával illeti Adolf Loos 1908-ban megjelent Ornament und Verbrechen című esszéjét, valamint annak a díszítés és az ornamentika kerülésére
vonatkozó alapelveit.
5 Evans, Robin: Translations from Drawing to Building. MIT Press, Cambridge, Mass, 1997. 156.