Párhuzamok és metszéspontok: Kós Károly és Makovecz Imre
Szöveg: Dénes Eszter
A két szellemi nagyság, Kós Károly és Makovecz Imre életútjában – rendkívüli erejű alkotói magatartásukban, építészetük mozgatórugóiban valamint a haladó társadalmi-művészeti-kulturális egység érdekében vállalt szerepükben – számtalan párhuzam és metszéspont rajzolódik ki. Az arányérzék, a tehetség bősége mellett kötődéseik, világlátásuk, érdeklődésük nyíltsága, felelősségtudó fegyelmük és lényeglátó személyiségük együttesen formálta messzire sugárzó, kiolthatatlan hatású alkotói egyéniségüket a 20. század megpróbáltatásai közepette.

Kós Károly és Makovecz Imre. Jankovics Tibor felvétele, forrás: Országépítő archívum
A hetvenes évek derekán Makovecz Imre és Csete György a Pécsi Ifjúsági Irodához kötődő találkozás-sorozat egyik alkalmán felkereste utolsó lakhelyén, Kolozsvárott az idős – ahogy ő maga fogalmazott, már aggastyán korú – Kós Károlyt. Az ekkor már Ybl-díjjal elismert Makovecz a negyvenes éveihez közeledett, túl volt a mozgásforma-kísérleteken, már állt a Sárospataki Művelődési Ház. A kilencvenéves Kós a verandán ült egy nyugágyban, kockás pléddel betakarva. Mit csinál itt Károly bácsi? – kérdezték messziről jött vendégei. Nézem, ahogy nő a fű – válaszolta Kós Károly. „Nyugodt, tiszta szellemű, áldozatokra kész, az emberekre nyitott bölcs ült ott.” – emlékszik vissza Makovecz e meghatározó személyes találkozóra. Kós Károly kilencvennégy esztendősen, 1977 augusztusában hunyt el. Csete György és Makovecz Imre együtt mentek el a temetésre, a nem hivatalos delegáció tagjaiként.
A két mester
Csete és Makovecz működése jelentősen felforgatta a hetvenes évek szocializmusának állóvizét. Tevékenységük már az évtized elejétől a regionalizmusok erősödésének folyamatába illeszkedett, mely az uralkodó világtrend, azaz az internacionális építészet kiüresedésével párhuzamosan jelentkezett a kommunista és a kapitalista világban egyaránt. A két alkotó körül kibontakozó építészeti iskolák a hivatalos építészet zsákutcájából mutattak kiutat. Az általuk képviselt szerves építészet üzenete a kezdetektől fogva egységesnek volt tekinthető. Ennek egyik első pillére a gondolkodás, valamint az előregyártás béklyójában vergődő építészeti tevékenység formai felszabadítása volt. Ezt követte a közösségek szociális életével és az építészet szociális vetületével való foglalkozás, annak tudatában, hogy az építés nagymértékben visszahat arra a közösségre, amelynek a ház épül. Csete György a Pécs Csoport körében, Makovecz Imre pedig magán mesteriskolájában olyan, a Műegyetemen nem oktatott ismereteket és szemléletmódot közvetített, amely gondolkodásbeli szabadságot és önállóságot adott a köréjük gyűlt alkotók számára.
Makovecz Imre a hetvenes évek végén tartott előadást népművészeti kutatásairól, hangot adva annak, hogy a népművészet jeleinek megértése és tartalma a szerves építészet tiszta forrása: „A szerves építészet […] megkísérel egy tisztán emberi, egy természetesen emberi, történelmi tudatból kiindulni […] Ebben a szerves építészeti gondolkodásban a nemzeti identitásból, az ősi történelemből, valamint egy optimista jövőképből indulunk ki […].Ha valamit kell tenni a huszadik században, akkor az éppen az emlékezet újfajta felélesztése, abszolút pontos feltámasztása”.1 Makovecz hitte és hirdette, hogy az akkor elnyomott országban, ahol nem volt remény a fennálló rendszer leváltására, építészként is fel kell vállalni a híd szerepét, a magyar kultúra átadását a következő generációk számára, s ez nem választható el az építészeten túlmutató, közéleti szerepvállalástól. Erre példát éppen Kós Károly személye adott számára.
A centenárium
Kós Károly születésének 100. évfordulóján, 1983 decemberében Dombóváron centenáriumi kiállítás nyílt. Itt hangzott el Makovecz Imre legendás megnyitóbeszéde:
„[…] itt nincs helye annak az emlékezésnek, amely az említés mellett a múltba utal Kós Károly életéből bármit is. Itt mindent csak folytatni lehet: munkásságát, felfogását, és életvitelét is. […] Mert ami sorsát azzá tette, amivé vált, az nem változott […] élete ebből a szempontból példa lehet számunkra. A történelmet mélyen megérteni, a jelen eseményeit történelemnek látni, Közép-Európát részvéttel áthatva minden ellenkező hatás ellenére átfogni és szeretni, fennmaradása érdekében megfontoltan és szívósan cselekedni, ez a mi feladatunk. […] Itt, Európa közepén, nekünk, magyar értelmiségieknek éltetnünk és ápolnunk kell azokat a gondolatokat, melyekre Európának szüksége van. Keresnünk kell jelenünkben és múltunkban azt, ami közös. […] Feladatunk teljesítését, Európa fennmaradásának reményét nem a szavak, nem valamely érzelmes ideológikusság, hanem a hétköznapok sora dönti el. Az értelmes munka vállalása, a mindennapi szavak és magas színvonalú munka az, ami bennünket kiteljesíthet, és Kós Károly példáját követve fölemel ahhoz, amit történelemnek neveznek.”2
Az évforduló üdvözlésére, 1983-ban Csete és Makovecz iniciatívájára, Gerle János tevékeny részvételével a műegyetemi építészhallgatók lapja, a Bercsényi 28-30 egy, Kós emblematikussá vált, munkáit, életét, gondolatait és tisztelőinek szavait összegyűjtő kiadvánnyal jelentkezett. Ne feledjük, 1983-at írunk, az előbbiekben idézett megnyitóbeszéd az első kiadásban a cenzúra miatt kimaradt, csupán a második kiadásban jelenhetett meg teljes terjedelmében.
Közelítések
Itt mindent csak folytatni lehet: munkásságát, felfogását, és életvitelét is – írja Makovecz Imre. Közelítsünk hát rá Kós Károly személyére, hogy a folytatáshoz támpontokat kapjunk. Portréjának megidézéséhez Benkő Samu3 leírását hívjuk segítségül: szigorú ember volt, akit még aggastyán korában is szenvedélyesen érdekelt kora minden gondja-baja. Mondatai pontosak, kemény ritmusra fogottak voltak, gondosan beszélt – mint ahogy építkezett és írt, rendkívüli ízlése, eleganciája megmutatkozott mindenben: épületein, írásain, rajzain, metszetein, mindennapi életvitelén – természetesen a beszédén is.

Kós Károly 1940 körül. Fotó: MÉM MDK
Transzilvanizmus
Kós életét, szemléletét nem érthetjük meg az általa elképzelt erdélyiség megértése nélkül. Az erdélyi szász és osztrák-francia felmenőkkel rendelkező Kós szülei és a református kollégiumi tanulmányok révén erős szálakkal kötődött Kolozsvárhoz. Kolozsvár a türelem és a megértés városa, ahol együtt éltek különböző kultúrák és nációk. A kulcs azonban az erdélyi tudat, hisz Kós szerint ez nem más, mint e zárt földrajzi egységben élő, egyedi jellemvonásaikat megtartó, mégis a közös együttélés során azonos vonásokat felvevő népek különleges gondolkodásmódja, szemlélete.
Erdély és az útját kereső magyar építészet
A Műegyetem építészhallgatójaként Kós az útját kereső magyar építészet szolgálatába állt. Hatással volt rá a szecesszió világhódítása és az angol Arts and Crafts mozgalom, a finn építészet, s ezek talaján alakította ki nézeteit a magyar nemzeti architektúra megújításának kapcsán. S bár nagyra tartotta, mégsem értett egyet Lechner Ödönnel, akinek építészetéről ezt írta: „Lechner abból indult ki, hogy nekünk magyaroknak semmi olyan tipikus alkotásunk nem volt a múltban, amit modern architektúránk alapjául, kiindulásául vehetnénk.”4 Lechnerrel szemben Kós Erdélyben megtalálta azt a közeget, amelyből merítve meg lehet teremteni a magyar nemzeti architektúrát. Ars poeticája szerint „népművészetünk alapja a középkor művészete, nemzeti művészetünk alapja a népművészet”.5 Az Erdélyország népének építése című, mérnöki szemléletű tanulmányban is rögzítette hitvallását, melynek középpontjában a számára legkedvesebb Kalotaszeg állt.
Kalotaszeg
Kétségtelen, hogy népművészetünk egyik leggazdagabb tájegysége Kalotaszeg. Itt azonban Kós nem csak az építészeti formákat csodálta: felismerte és értékelte a társadalmi érettséget, a falvakat működtető több évszázados rendet.6 S bár nem itt született, mégis itt találta meg hazáját és élete párját: „érzem, itthon vagyok végre, hogy ilyen otthon nem voltam még sehol.” Földet vásárolt Sztánán, itt építette fel később a szimbolikus erejű Varjúvárat. Teljesen azonosult az itt élőkkel: „én közülük való vagyok, tudom, az ő folytatásuk vagyok: mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak, és munkám folytatása az ő munkáiknak.” Folytatás – írja Kós. Tudjuk-e, érezzük-e a 21. században ennek jelentőségét? Felismerjük-e, hozzá hasonlóan, hogy – ahogy Hajnóczi Gyula professzor fogalmazott – az építés a továbbépítés művészete,7 és hogy – Ferencz István szavaival élve – beépülni valamibe magasabbrendű, minden más észrevehetőségnél? Mintha megérezte volna a reá váró jövőt: „és emlegetni fognak engem is és apáimat az én véreim […] az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam.”8
Súlyos szavak, de vajon tudjuk-e, mit rejtenek? Ismerjük-e finomkodás nélkül a Kósra mért sorsot? El tudjuk-e képzelni, hogy 1914-ben még bált rendezett Sztánán, olyan meghívottakkal, mint Móricz Zsigmond és Zrumeczky Dezső? Majd egyszer csak a fiatal, harmincéves korára már ismert és elismert, családos Kós életét az első világháború alapjaiban rengette meg. A háború poklából a Honvédelmi Minisztérium behívója menekítette ki. Pesten kellett jelentkeznie, ahol valójában az építészeti szaktudására számítottak IV. Károly koronázási ünnepségének díszletei kapcsán. Az őszirózsás forradalom idején ismét Pestre ment, ekkor az Iparművészeti Főiskolán tanári állást ígértek számára és újabb építészeti feladatokkal kecsegtették. Ő azonban 1918-ban hazasietett családjához, hogy velük tölthesse a karácsonyt. A csucsai állomáson már a román királyi hadsereg katonái fogadták, és innen már csak egy mozdony ment tovább, a masinisztával kettesben utazott haza. „Választanom kellett tehát – írja 1957-ben önéletrajzában – a biztos és szép professzori egzisztenciát, építészi tevékenységem újrafelvételét és a Budapestre való áttelepedést, vagy a teljes életbizonytalanságot, a magam és családom és népem ismeretlen sorsában való osztozást az itthonmaradással. A döntés nehéz volt.”9 S miért volt nehéz a döntés? Kós ekkor már háromgyermekes édesapa volt. S mindemellett, mindössze 35 évesen, sikeres és elismert, karrierje csúcsán álló építész volt, olyan munkákkal a háta mögött, mint az állatkerti pavilonok, a zebegényi katolikus templom, a Városmajor utcai óvoda és iskola, a Székely Nemzeti Múzeum, s nem utolsósorban a kolozsvári református templom. Korszerű és minőségi munkák. A döntés nehéz volt és életre szólónak bizonyult… Az átélt eseményeket a széppróza segítségével írta ki magából.
Passzivitás helyett aktív részvétel
Az események innentől már nagyon gyorsan követték egymást, de Kós ekkor sem tudta passzívan szemlélni a békekonferenciát övező bizonytalanságot. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés Erdélyt Romániához csatolta, s ahogy várható volt, a román kormány nem tartotta be a kisebbségeknek tett ígéreteit. Tömegek vándoroltak el – aminek következtében az erdélyi középosztály megroppant. Kós azonban hűséges maradt szülőföldjéhez. Maradt, és továbbra is a transzilvanizmust, az erdélyi népek összetartozását képviselte. S bár sokan igyekeztek nevetségessé tenni politikai elképzeléseit, meglátásai, megérzései tűpontosnak bizonyultak. Nem illúziókat kergetett, hanem a realitás talaján állt: Kiáltó szó című írásában az önazonosság-tudat feladása nélkül kívánta segíteni a beilleszkedést a megváltozott feltételek közé. Ne feledjük, tette ezt akkor, amikor a Magyar Szövetség a passzív ellenállást hirdette. Ezzel szemben Kós e megrázó erejű írásában, összhangban az akkori lehetőségekkel, kisebbségi önkormányzatot követelt a magyarság nemzeti autonómiája érdekében. A valóságtól korántsem elrugaszkodott terveit nemcsak a helyi politika, hanem az emberi gyávaság, gyengeség, a helyzetfelismerésre való képtelenség is akadályozta.
Az 1928-ban mindössze 45 éves Kós tisztában volt azzal, hogy közéleti szerepvállalásának tétje van. Pártot szervezett Erdélyi Néppárt néven, melynek titkára lett. A párt politikai szócsöve a Vasárnap című hetilap lett, Benedek Elek főszerkesztővel, Kós volt a felelős szerkesztő. Hiába azonban minden erőfeszítés: kezdetét vette az erdélyi magyarságot megosztó politikai csatározás, melyben Kós Károlyt egyesek nemzetárulónak, megfizetett bérencnek, gazembernek kiáltották ki. Nem csoda, hogy e méltatlan támadásokba belefáradt, egy időre visszavonult, és nem is foglalkozott a közélet kérdéseivel egészen 1944-ig. A helyi viszonyokat a maguk nyers valóságában látta: a felelőtlen magyar földbirtokpolitikát, a román érdekek kíméletlen érvényesítését, az ortodox egyház szerepét. Helyes diagnózist állított fel, mindig is a realitások talaján élt – de az általa felállított diagnózisra kevesen figyeltek.
Ne feledkezzünk meg azonban egyéb, nagyon fontos tevékenységeiről, melyekkel a népe megmaradásáért küzdött. Sztánai birtokán maga is gazdálkodott, és e tevékenységével példát mutatott; emellett ismertté vált íróként, nyomdát tartott fenn, kora legjelentősebb, legelhivatottabb könyvgrafikusa, könyvművésze lett. Regényt, kultúrtörténeti vázlatot írt (Varju-nemzetség, Erdély), az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott Helikon folyóirat szerkesztője volt 1931-től 1944-ig. A lap programját, amely Kós egész tevékenységét jól fémjelzi, Áprily Lajos így fogalmazta meg: erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus. Kós számára ugyanis az európaiság és a regionalizmus nem voltak egymást kizáró fogalmak.
Ötvenegy évesen az erdélyi református egyház megbízásából elvállalta a kalotaszegi egyházmegye főkurátorának nehéz tisztét, és az erdélyi egyházpolitika meghatározója lett. Nyolcvankét éves koráig szolgálta egyházát: egyházmegyei könyvtárat, néprajzi múzeumot hozott létre. Mindemellett az egyházi főépítészi hivatalt is betöltötte, és ennek keretében jutott némi építészeti feladathoz, tervezett parókiát, templomot.
Amikor a történelem ismétli önmagát
1940-ben a II. bécsi döntés kettévágta Erdélyt, a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben új közigazgatást alakítottak ki. Kós elítélte az Erdélyt megosztó nagyhatalmi döntést, csalódottan vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő közigazgatási vezetőket, az erdélyi érdekeket veszélyeztető politikát. A kolozsvári mezőgazdasági iskola, ahol addig építészetet oktatott, átköltözött Keszthelyre. Ismét széthullani látszott minden. Akár 1919-ben, most is választania kellett: biztonságos professzori egzisztencia Magyarországon, vagy a mindent elölről kezdés Erdélyben: „nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok”.10 Kós Károly és felesége egy szál ruhában menekült Kolozsvárra. Az átzúduló front szennye feldúlta sztánai házát, élete végéig siratta elpusztult jegyzeteit, terveit, rajzait. 1944-ben, 62 évesen ismét egy új életet kellett kezdenie: „1944 őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, más, mint amilyen volt a régi. Engem nem ért meglepetés akkor sem, amikor sok-sok személyi és közösségi tragédiának lettem a szemtanúja.”11 Ismételten bekapcsolódott a kulturális életbe, például a műemlékvédő bizottság, a képzőművész szövetség tagja lett, valamint bekapcsolódott az erdélyi magyarság politikai képviseletébe, annak ellenére, hogy sosem volt párttag. De most is csalódnia kellett, hiszen a választott vezetők elfelejtették ígéreteiket…
Falusi építészet
A politikai élettől hamar visszavonult a mezőgazdasági főiskola katedrájára, ahonnan viszont 1953-ban nyugdíjba kényszerítették. A gazdasági épületek világát éppen olyan komolyan vette, mint bármilyen más egyéb feladatot. Több tanulmánya jelent meg e témában (Falusi építészet, 1945; Mezőgazdasági építészet, 1957), ezekben típusterveket is közölt minden lényeges elemre és építési módra, a pajtától az istállókapuig,. Igen, így történt: a zebegényi és kolozsvári templom tervezője istállót, disznóólat rajzolt. Mert fontosnak tartotta a falukép szempontjából, és mert, valljuk be, más terepe nemigen maradt a kibontakozásra. Mindemellett mintaterveket dolgozott ki az erdélyi parasztház fejlesztésére. Tervezett a falusi karakterbe illeszkedő, de modernizált istállót, mezőgazdasági munkástelepet – bár terveinek nagy része a fiókban maradt. Az egyházi kapcsolatai révén jutott néhány komolyabb templom- és kisebb parókia-tervezéshez is. Jóllehet az 1960-as évekig több száz megbízáson dolgozott, köztük olykor villák tervein, a harmincas évektől pedig a műemlék épületek felújításának úttörőjévé vált. A háborúk megfosztották a nagy lehetőségektől; igaz, folyamatosan dolgozott építészként is, mégis belátható, hogy ezek nem egy géniusz tehetségéhez mért feladatok voltak.
Kós, az építész
De közelítsünk kicsit az építészre – hisz elsősorban építésznek tekintette magát, s pár évtizedes tevékenységével kitörölhetetlenül beleírta magát a magyar építészettörténetbe. Ma csodáljuk és értékeljük azt, amit rövid tíz év leforgása alatt, 1902 és 1912 között ajándékul itt hagyott az utókornak, és csodáljuk a tervein is megmutatkozó kivételes rajztudását. Pályafutásának korai szakasza európai érdeklődést keltett, az angol építészeti gyakorlatra is hatással volt. Tehetsége, veleszületett arányérzéke és hihetetlen formaérzéke mellett korai kibontakozását a jó kapcsolatteremtő képessége mellett számos tulajdonsága segítette: világosan átlátta a feladatokban rejlő problémákat, olyan lényeglátó személyiség volt, aki tehetségével, a döntő kérdésekben pedig empátiájával tudta elnyerni a megbízó bizalmát, amelyet szorgalmával általában meg is tudott tartani. Jó példa erre a Wekerletelep központi terének tervpályázata, ahol csupán egy 1:500-as tervvel, egy táblával és krétával is meggyőző előadása alapján, a helyszínen nyerte el a bizalmat és a munkát. A feladatokat mindig szélesebb perspektívába helyezte: a Wekerletelepnél a hazai és külföldi modellek tanulmányozását követően fogalmazta meg urbanisztikai modelljét, melynek a lakásigények fizikai kielégítésén túl egyrészt a közösségteremtés, másrészt pedig a változatos, mégis harmonikus városi beépítés volt a lényege. Valamennyi feladatra kísérleti modellként tekintett, ezért is számítottak rá a döntéshozók. Épületei a mai napig eredeti rendeltetésükben működnek. A középkori és a népi építészet tanulmányozása mellett fontosnak tartotta a kortárs irányzatok ismeretét is, mivel nem a meglévő hagyományok egyszerű folytatásában hitt, hanem azok újraértelmezésében, szintézisében, innovatív és egyéni művészi nyelvezettel való megújításában. A népi építészetben a formateremtő mintákat ismerte fel, a szerkezeti elveket, melyek nem választhatók külön a helyhez kötődő anyaghasználattól, s ez a regionalizmus lényege. A népi építészet pusztán dekoratív jellegű utánzása helyett a népi építészet belső strukturális és funkcionális logikáját – őszinteségét – tárja elénk haladó hagyományokat tükröző, az archetípusra alapozott, egyszerű és logikus formakezeléssel, kifinomult anyaghasználattal. Hitvallása szerint a ház belső tereiben is egyesítette az iparművészeteket, a tervezés része volt a bútor, a berendezés, a díszítés és valamennyi kiegészítő is.

Kós Károly sztánai vállalkozásának reklámgrafikája. Forrás: MÉM MDK
Kultúraközvetítés
Mi hát Kós építészetének megfogható lényege? Egy kultúra közvetítése, egy szellemiség fenntartása. Az építészet szerepét a társadalmi-művészeti-kulturális összetettségben látta. Itt válik azonban kézzelfoghatóvá a kapcsolat Makovecz és Kós között, ami a felkérés szerint előadásom főtémája. Makovecz azt vallotta, hogy az építészet célja nem az önkifejezés, hanem egy kultúra pontos közvetítése. „Nem hasonlít az építészetem Kós Károly építészetére. Mégis, letagadhatatlan, hogy ez egy folytatás”12 – mondta építészeti alapállásáról. „A szerves építészetet rendszerint formai oldalról közelítik meg azok is, akik úgy vélik, hogy értenek az építészethez. […] Valójában a gondolkodásmód, a világszemlélet az, ami számomra Kóst, Lechnert és Wrightot is a szerves építészet képviselőjévé teszi.”13 S hogy mi szükséges a szerves építészeti szemlélethez és a szerves építészeti gyakorlat folytatásához? Többek között a család (a társadalom alapegysége) ismerete és szeretete. A nemzet történelmének, jelenének ismerete. A természet ismerete, szeretete. Az építészettörténet helyes ismerete. A jelenkor építészeti tendenciáinak elfogulatlan ismerete, az egyes jelenségek, szellemi mozgások összefüggésekben való értékelése – a szimptomatikus látásmód. A munka értelmének és gyakorlatának rehabilitálása. A néplélek ismerete. A regionális jelleg követése az építészetben. A nemzeti kultúra forrásainak, a közösségi kultúra ősképeinek feltárása, melyhez Makovecz forrásterülete a népművészet jeleinek megfejtése volt. Végezetül pedig a szolgálat – szolgálat építészként, főépítészként, közéleti szereplőként.
Életvégi összegzés
Kós Károly 1973-ban töltötte be kilencvenedik életévét. Ünnepelték tisztelői, de ünnepelte a román és a magyar állam is, a legmagasabb állami kitüntetések egyikével. Kós a köszönőbeszédében így fogalmazott: „Az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, munkájával szülőhazáját és annak népét, megbecsült hagyományaik szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást, és nem többet.”14 Kós Károly hitt abban, hogy az élet rendeltetés, melyet szolgálnunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, menekvés és alkuvás nélkül. Megalkuvás nélkül, mert ahogy Vágó Gábornak kelt levelében fogalmazott: „az útról, melyet egykor a magam útjának választottam és vállaltam, nem kellett letérnem sem jobbra, sem balra, hitemet és meggyőződésemet nem kellett megtagadnom soha.”15 Áprily Lajoshoz írt levelében így tekint vissza életére: „Akármennyit gondolkozom ezen, ha újra kezdhetném, nem hiszem, hogy egészében – eltekintve apró részletekről – újat tudnék és akarnék tenni és másképpen, jobban tudnám csinálni, mint amit és ahogyan csináltam a múltakban.”16 Építészetének kiteljesedésére mindössze egy évtized jutott. Borbíró Virgilhez írt levelében erről így vall: „S hogy nem tudtam beteljesedni? Hogy csak virágoztam, sőt, csak bimbóztam, de gyümölccsé egyetlen induló virágzásom sem tudott beérni: kegyetlen, keserű érzés ez, de – predesztinációs kálvinista vagyok – így akarta, így rendelte a sors. És az ő rendelkezése ellen nincsen apelláta.”17 Ugyanakkor hitet tesz a jövő nemzedékében: „és emlegetni fognak engem is és apáimat az én véreim […] az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük.”
A folytatás
Makovecz Imre 1983-ban, a centenáriumi évfordulón a következő kérdést tette fel: „Megbecsültük-e, méltattuk-e Kós Károlyt, amíg élt? Nem vagyunk-e keserűen féltékenyek rá még holta után is? Van-e bennünk annyi gyermeki önbizalom, könnyed tudás, annyi mély bánat és erő, annyi magyarázkodásmentesség, annyi sehova-sem kacsingatás, annyi tiszta játékkedv – amit más szóval hitnek is lehet nevezni – annyi bizalom az elmúltakban és a lehetséges ismeretlen jövőben, mint amennyi Kós Károlyban volt? Időzünk-e annyit a fiatalabbakkal – nem azért mert fiatalok, hanem mert még ismeretlenek és érdekesek -, mint amennyit ő időzött velünk? Itt mindent csak folytatni lehet: munkásságát, felfogását, és életvitelét is.”
Az 1974-ben Kóshoz személyesen ellátogató, akkor fiatal Makovecz Imre pályáján kiteljesedve elmélyült alkotó és szenvedélyes közösségi emberré vált, regionalista értékeket tisztelő építészet legjelentősebb képviselőjévé. Kós Károly, Rudolf Steiner, Lechner, Gaudí, Medgyaszay és Wright összefonódó értékek a Makovecz teremtette szellemtörténeti felfogás számára. Szegő Györgyöt idézve, Makovecz teremtő figura volt: „nem csak mert épít, rajzolt és ír, de mert összetett munkásságában a népi eredetű – ugyancsak gyakran és méltatlanul alulértékelt – hagyományainkat képes beemelni az egyetemes tradíció szféráiba.”18 Lényeglátással ismerte fel a vidék szociális gondjait, a szakmapolitika anomáliáit. Foglalkozott a fiatalokkal, majd Vándoriskolát alapított, nevéhez fűződik a gazda szemléletű főépítészi hálózat elindítása. Közéleti szerepvállalásának lényeges tette a Magyar Művészeti Akadémia megalapítása. Sokrétű tevékenysége az építészek lassú, de érzékelhető szemléletváltását hozta: „Mind többen látják, hogy az architektúra nem divatos design, nem eldobható marketinghordozó, nem a társadalom ruhája. Az építészet inkább a bőrünk…” Lakásegyetemén , írja Szegő, „személyesen kíséreltük meg a hetvenes, nyolcvanas években lerombolni, ami bontásra érett, hogy építhessünk: iskolát, templomot, faluközösséget. Hogy legyen hová és kikkel országot építeni.”
Az országépítés útját Kós Károly, majd 1983-ban Makovecz Imre pontosan kijelölte számunkra. Legyen előttünk példa alkotói magatartásuk, a társadalmi-művészeti-kulturális egység érdekében vállalt szerepük, világlátásuk, érdeklődésük nyíltsága, felelősségtudó fegyelmük, mellyel a 20. század megpróbáltatásai közepette is szolgáltak.
Jegyzetek
1 Varga Csaba: A szerves építészet. Interjú Makovecz Imrével. Palócföld, 1986/1.
2 Kós Károly 1883–1977. Bercsényi 28-30, 1983 (bővített kiadás: 1988), szerk. Borza Endre, Leták Sarolta, Novák Zsuzsa, Salamin Ferenc, Ser Róbert, Taksás Mihály, Tamás Gábor, Turi Attila
3 „A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni”. Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Helikon, Budapest, 2018
4 Németh Lajos (szerk.): Magyar művészet 1890–1919. 1. (Budapest, 1981) Negyedik rész: Művészeti irányok, iskolák, alkotók, 373.o.
5 Kós Károly: Erdélyország népének építése
6 Sas Péter: Kós Károly levelezésének történelmi háttere. Kós Károly levelezése. Mundus Kiadó, 2003 (szerk. Sas Péter)
7 Hajnóczi Gyula: A város arculatának változásai, bajai identitástudat a két világháború között. In: Az építészeti tér genezise – Hajnóczi Gyula pályája és elméleti munkássága (szerk. Dénes Eszter), MMA Kiadó, Budapest, 2023, p. 151.
8 Kós Károly: Régi Kalotaszeg
9 Sas Péter, i. m. p. 12.
10 Kós Károly: Az én világom
11 Kós Károly: Ezerkilencszáznegyvennégy
12 Osskó Judit interjúja Makovecz Imrével. Makovecz Imre Tervek, épületek, írások, epl kIadó Budapest 2015, szerk. Gerle János, p. 131.
13 Makovecz Imre: A szerves építészetről, részlet a Váci katalógusból (1983). Makovecz Imre Tervek, épületek, írások, epl kiadó Budapest 2015, szerk. Gerle János, p. 114.
14 Pálfy G. István: Kós Károly: 1883–1977. Alföld, 1977/10. p. 94.
15 Sas Péter, i. m. p. 35.
16 Uo.
17 Sas Péter, i. m. p. 432.
18 Szegő György: Makovecz Imre 75. születésnapjára. Magyar Építőművészet 2010/6.