Szerk. Winkler Barnabás, HAP Galéria, 2024, 274 oldal

Szöveg: Szegő György

Winkler Barnabás, a soproni lokálpatriotának számító építész 2008-ban Kuti László szobrásszal együtt nemzeti emlékhelyként újjáteremtve tervezte a 2006-ban ismeretlen tettes által megrongált (1965-ben Fodor János és Wehofer János alkotta) Fertő-tó melletti kegyeleti helyet. Winkler a helyet a megbocsáthatatlan rémtett áldozatainak emlékén túl országos jelentőségű jelnek szánta. Most emlékkötetet adott ki róla, hordozható emlékezésként. Író, újságíró, színművész, fotós, grafikus társaival meghatóan szép, kétnyelvű könyvet készítettek, melyet Hübner Teodóra tervezett.
Závada Pál írta a kötet előszavát. Az ő regényhőse a Szovjetunió megtámadása után az ukrajnai Berdicsiviben magyar katonaként megtudta, hogy a léptei alatt 33 ezer ártatlanul legyilkolt zsidó gyerek, öreg és asszony holtteste fekszik az árokban, pokoli tömegsírokban. Egy víziót látott: azt, hogy ez a világ végtelen temető lett. A föld alól halottak görbülnek fel, fejeik: sok-sok arc. Rémképei a berdicsivi zsidó öregtemető dőlt sírköveire emlékeztették, a korábbi halottak még méltóságteljes sírjeleire. Závada ezt a víziót a nyugat-magyarországi tömegsírokra is kiterjesztette. A Winkler tervezte emlékhely a dőlt sírkövekre rótt számokkal ezt a víziót építi. Együtt állít „síremlékeket” az itt megölt Szerb Antalnak, Sárközi Györgynek, Halász Gábornak és a környéken elpusztított több száz – és a tetteikkel vagy közvetve állami közreműködéssel – Auschwitzba deportált magyar zsidónak.
A történeti részleteket, azok utóéletét Szita Szabolcs, a téma kutatója foglalja össze. Minden emlékező fejezet a mai emlékhely szomorúan gyönyörű fotóinak hangulatával tagolt. Utána
Szerb Antalné Bálint Klárának a kihantolásról Lénárd Sándornak (1965-ben) írt levele következik. Bíró Kriszta színművész a csaknem fél évig működő „zsidótábort” övező magyarországi közhangulatot térképezi fel. A Bächer Ivántól megidézett írás Halász Gáborra emlékezik. Vargha Mihály 2009-ben az újonnan felavatott emlékhelyet elemzi az Élet és Irodalom 35. számában, majd Nyáry Krisztián közöl torokszorító személyes, mikro-irodalomtörténetet Szerb Antalnak a még fiatal tanítványhoz, Nemes Nagy Ágneshez írt – angol versfordításokat kérő – leveléről. Nyáry feltételezi, hogy Szerb ezeket az Orpheus az alvilágban c. verséhez használhatta. Sárközi Mátyás az apja, Sárközi György, Vidor Ferenc építész pedig pedig saját tábori élményeit elevenítik fel. Bächer másik írása A balfi dombon címen Szerb Antalt szólaltatja meg: „Ha már agyonverik az embert, legalább szép helyen tegyék”. Mind az emlék hely, mind az azt körüljáró bibliofil könyv keserűséggel igazolja ezt a tragikus sort. Szita Szabolcs így zárja a „történelemórát”: „Álljunk meg előtte, ha arra járunk, lehajtott fejjel, felemelt lélekkel.”