Ludwig Múzeum–Kortárs művészeti Múzeum, Budapest 2022, 300 oldal

Szöveg: Szegő György

Boros Géza művészettörténésznek a kortárs szobrászat és fotó mellett ugyancsak fontos kutatás-terepe lett Velence. 1990 óta visszajár ide, jó ideje hivatalból: a magyar pavilonnal és kiállításaival kapcsolatos teendői mellett a Maróti-ház mai szemlélettel fogalmazó krónikása. Most jó szemmel és tudós alapossággal rakta össze a velencei műcsarnokunk és építéseinek sorsát, valamint az alkotókról és kiállításairól bő évszázada írók szöveg- és képmontázsát.
A bevezetés az előzmények pásztázásával indul. Számba veszi az érintett művészek pályáját és Koronghy-Lippich Elek szerepét, aki felismerte a világkiállítások és a Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálék lényegében expó-jellegű szerepét. A politikus és költő sokat tett a magyar állam korabeli külföldi kiállításaiért. Erre leginkább az iparművészet, a képzőművészetet és az építészetet tartotta legalkalmasabbnak. A Szimbólumok című, második fejezet adja a kötet magját. A varázslatos Zsolnay-kerámiából „font” búzakoszorús kapuívek, a Szent-Korona motívumokból vett art deco ornamensek, a történeti/mitológiai mozaikok ősi jelképi tartalmai és innovatív anyag- illetve technológia-használata világszintre emelte a magyar művészi ipart. Ezek történeteit egy-egy alfejezet bonja ki.
De Boros Géza nem hallgatja el az eredeti épület megnyitásakor az itthoni sajtó által kipécézett – a bejárathoz vezető sétány menti – kalotaszegi kopjafák negatív kommentárjait sem. Ezek miatt Maróti kénytelen volt a kopjafákat a nyitó előtt eltávolítani, amit később megbánt. Ugyanakkor a kiállított iparművészet tárgyaira rácsodálkozó „nyugat” későbbi külföldi pozitív, lelkes elfogadó hozzáállása is megemlíttetik.
Boros csak átkötő szövegekkel kapcsolja össze a kortársak és mai kutatók, kommentárok idézetekben és képekben megjelenő tényanyagát, de jól ismeri fel az idővonal csomópontjait. Az „idők szavából” és a gondosan összerakott, néha eddig szinte ismeretlen, pazar képanyagból mégis kiolvashatjuk az egyszerre történeti, ám többször mai időkben is értelmezhető konklúziókat. Olyan kényes pontokon is, mint például a kétféle „finn kapcsolatról”.
A kötet címéhez képest alaposan kiterjesztett témáiban is abszolút tájékozottsággal foglalja össze a Koronghy Lippich által látnokként megálmodott „állandó” magyar művészeti expo-épület történetét. A könyv vizuális értelemben is a témához méltóan impozáns „műtárgy”.