100 bejegyzés Velencéhez. Ludwig Múzeum, 2021

Szöveg: Szegő György
 
A tréfás nyelvtani hangzással rangsoroló kötetcím Szerb Antal nyelvi leleményét idézi. Az álomszerűséget sugárzó kék-ezüst borítón Maróti Géza – a Biennálé magyar pavilonjának tervezője, karba font kézzel, kalapját sejtelmesen szemébe húzva – a Szent Márk térről tekint a mai olvasóra. Ránk, akiknek városai elveszítettek szinte mindent, ami Velence városiasságában annyira vonzó.
Boros Géza művészettörténész – akinek ugyancsak most jelent meg kötete a velencei Magyar Pavilonról – 1990-től jár vissza-vissza a városba. Újabban már nem csak szerelemből, hanem a Ludwig Múzeum Velencei Biennálé Irodájának vezetőjeként is. Így, nem mellesleg, a kiadvány lényegi képanyagának javát gyűjteményéből, illetve saját fotóként válogathatta össze. Igazolja Mary McCarthy talányos mondatát: „Velence saját maga összehajtható képeslapsorozata” (M. McC.: Velence közelről. Mérleg sorozat, 1986). Boros a könyve borítójában el is rejtett egy panorámafotó-leporellót – szellemesen elkerüli így a hosszúkás fotó lekicsinyítését. A laza szerkezetű, könnyed szerkesztésű kötet száz gondosan adagolt bejegyzése, száz kis fejezetből áll. Minden oldalán egy képpel, régi képeslap, régiségként beszerzett művészi értékű fotográfia reprodukciójával, valahol talált, „itt jártam” ihletésű privátfotóval és saját készítésű fényképpel. Alatta a precíz, lábjegyzetszerűen mellékelt „képaláírások” útikönyvként is használhatók. Sokszor irodalmi csemegéket is kínálnak: Ady Endrétől, Joseph Brodskytól, Thomas Manntól, Márai Sándortól vagy Szerb Antaltól. Még több képzőművészeti és építészeti kommentárral szolgál maga Boros. Saját, alapos, tájékozott mondanivalóját hol miniesszékként, hol bon mot-ként közvetíti.