Reimholz Péter (1942–2009)
Terc Kiadó, 2022, 320 oldal

Szöveg: Szegő György

Különleges, bibliofil kötet született a Terc kiadó jóvoltából, amit Reimholz Péter társa, Csomay Zsófia, és lányuk, Walton (Reimholz) Eszter szerkesztettek. Racionálisan és szívből. Keménytáblás, vászonborítású (tervező: Vargha Balázs), 500 fotóval és számos rajzzal, az építész írásaival és válogatással a róla, illetve házairól született szövegekből. Közel 120 tervről, köztük a kiadó ajánlójában is kiemelt balassagyarmati Művelődési Központ és gimnázium épületéről, a székesfehérvári Videoton oktatási és sportközpontról, vagy a Hapimag apartmanházról a budai Várban.

A recenzió címét Szalai Andrásnak egy korábbi, a kort és Reimholz munkásságát elemző írásának címéből emeltem ki. Azért is, mert a kötetet éppen Szalainak Reimholz építészetéről írt, egyszerre az életműre és a korosztályunk által át- és megélt korszakra fókuszáló, fiatalabbaknak kötelező olvasmányként ajánlható építészetelméleti esszéje vezeti be. A szöveg Reimholz „belső szellemi alkotói ingájáról” szól, feladatairól az absztrakt és a realista építészet között.
Ezután jönnek az épületeket időrendben bemutató – jelentőségükre szabott terjedelmű – képoldalak, melyeket a Csomay Zsófia által írt, vagy Reimholztól, illetve a vele készült interjúkból idézett, lényegre törő kommentárok és rajzok, részletrajzok kísérik. Éppen az elsőnél, az 1973-as Medicor székháznál is káprázatos részletrajzokkal találkozunk, melyekbe belelátom a főiskolán ipari formatervezőként induló Reimholz detailekhez fűződő szenvedélyét. Maga az építész ezzel a szöveggel kíséri a házat: „Gulyás Zoltán (első mesterem a praxisban) látta azt a buzgalmat, amivel belevetettem magam a műteremben folyó munkába – házainak gondozásába –, sok döntést rám is hagyott… tudatlanságomat leplezendő szokatlan anyagokat és formákat kieszelve. (Az épületet azóta átépítették, mert tulajdonost cserélt, és az új tulajdonos nyilván divatos arculatra vágyott.)”
A második munkát, a Domus áruházat a szerkesztők több „recenzióval” is kísérik; okkal, hiszen az 1973-as épület üstökösként robbant be a Kádár-korszakba, és nemcsak az építészeti szférába. Reimholzot idézem itt is, mert a Lázár Antallal közösen tervezett áruházról a rá jellemző önironikus hangú reflexiót fogalmaz meg: „Az első ház, ahol saját kontóra hibáztunk, nem a mesterekére. Az épület számomra egy megépített filozófia volt: az építmények különböző feladatot ellátó alkotórészeinek – kiszolgáló és kiszolgált – sajátosságasit vizsgáló, kutató épületnek szántuk abban a korban, amikor egy valamit magára adó épület mindenképpen fel kellett mutasson egy autentikus poétikát [értsd: még abban a korban – Sz. Gy.]. Valamikor a 80-as években az új tulajdonos fel akarta újítani a külsejét és valaki azt tanácsolta neki, hogy az előreugró emeletekre szereltessen két-két gigantikus sárgaréz fiókhúzót, és a tetőfelépítményt alakíttassa át asztali órává…”
Kevésbé vidám az utolsó megvalósult munkát, a budapesti Szabadság téri szállodát tárgyaló záró fejezet. Innen Csomayt idézem: „Ez volt az utolsó munka. Már bujkált benne a betegség, amikor ez a ház készült. Mégis: a koncipiálás nem könnyű feladatán túl a házat Reimholz egy műhelyrajz részletességével végigrajzolta (…) A különleges atmoszférájú belső átriumos tér kicsit összecseng a külső »törvénytelenségével«. Sajnos az üzemeltető tönkretette. A ház az extremitása ellenére »viselkedik« – ahogy egy ilyen veretes helyen illik.”
A következő oldal szövegéből azért idézek, mert ez a befogadók viselkedését magyarázza: „Századunk az új építéstechnikákra való hivatkozással, meg a „kötelező” originalitás érdekében a szecessziótól napjainkig olyan alkotómódszereket dolgozott ki, amelyek csak az adott alkotóra (jobb esetben alkotócsoportra) jellemző, igen bonyolult és m,ások (pl. szakemberek, laikusok) által nehezen kezelhető nyelvezettel felelnek a felmerülő kérdésekre.” Talán az idézetekből kiolvasható, hogy nem egyszerű életmű-katalógusról van szó, hanem gondolkodtató és elgondolkodtató szellemi életmű-vezetőről.
A könyv végén gazdag mellékleteket találunk: kis bélyegképekkel átfogott „összegyűjtő építészeti munkák” listát, valamint két interjút, melyeket Ekler Dezső (1986), illetve Lipóczki Ákos (2005) készítettek az építésszel. Majd 20 oldalnyi válogatás következik Reimholz Péter fontosabb írásaiból – köztük Szendrői Jenőre, Szentkirályi Zoltánra és Gulyás Zoltánra emlékező szövegek, és az alkotó pontos, szép életrajza, amit lánya, Walton Eszter készített. Egy precízen összeállított, teljes Reimholz-bibliográfia zárja a kötetet, és egy fotó a MOME kertjében növekedő fáról, Kopek Gábor írásával. Kitűnő olvasmány.