Capa Központ, 2024. 02. 07 – 04. 14.

Szöveg: Szegő György

Három forrását említem Hajdú József fotográfus lenyűgöző „találmányának”. Az első maga az érdeklődése, sőt elköteleződése: tárgyi örökségünk tisztelete, mind építészeti, mind kisléptékű kulturális értékeink fotózása, ihletett fotó-esszéinek létrehozása. Ilyen impulzus volt a Postamúzeum 11 darabos albumsorozata – minden darab egy-egy „emlékkönyv”, Erdélyi Mór 1912 és 1925 között készített képeiből albumokba rendezve. Hajdú József már 2014-ben létrehozott ebből egy műegyüttest, Erdélyi Mór egy napja a Temesvári Postaigazgatóságon címmel.
A második forrás: a Postamúzeum 2013-as költözésekor előkerültek további albumok, melyeket évtizedeken át nem érintett kutatói kéz. Ennek a háborítatlan állapotnak a következménye, hogy a képekkel érintkező vékony hártyalapokon egy lágyabb tónusú másodlagos kép keletkezett. Az angol szakirodalom image transfer-nek nevezi, amikor a meglévő fotók tudatos beavatkozás nélkül reprodukálják magukat. Éppen ez az „előhívás” a kezdet: Erdélyi az albumban a fotókat elválasztó úgynevezett előzék-papírokat iktatott a képek közé. Flesch Bálintot idézve: „a fotográfiai kép valamely művelet során eredeti hordozójáról egy másikra kerül át. A jelenség legismertebb változatánál planotípia eljárással készült fénykép képe jelenik meg, egy vele érintkező papírlapon.” Hajdú írta még a projekt előkészítő szakaszában született kommentárjában (2019): „…így nézhetett ki Henry Fox Talbot első papírnegatívja, mielőtt meleg viasszal a másolhatóság javítása végett átlátszóvá tette volna”. Hajdú tárlatán ilyen spontán duplumokat látunk transzparens formában. A technikai csodán túlmutató hatás keletkezett, amely kívül esik az idő-fogalmainkon.
Harmadik forrásként Hajdú ezt ismerte fel, és ebből lett a művész hozzáadott értéke. A néhai postai helyszínek picit homályos, de a tér karakterét, a miliőt jól közvetítő megjelenítésének „bekeretezését” filozófiai időkapszulaként látom. A képekben ugyanis benne van a létbe vetett ember élethossznyi ideje és egyben a geológiai talajrétegek évmilliókat sűrítő kozmikus és emberi kézzelfoghatósága is. Ezekhez hasonlót prezentált egy régi Esztergomi Fotóbiennálén Pauer Gyula egy őslény eltört tojása napon kisült, annak hártyáján lezajlott fotokémiai fixálódását követő „fotóként”. A képet megkövült formában képzelte el, és a biennáléra beadott leírásában „világelső” fotográfiának kiáltotta ki, félig szent áhítattal, félig a téma iránt érzett szarkasztikus fontoskodással. Ilyet – „másodlagos” változatként – a röntgenhanglemezek sorozatában Hajdú is „előhívott”, és most a Transzfer kiállítás anyagával Erdélyihez csatlakozó fotósként – egy kémiai labor csapatának támogatásával – magasművészetté fogalmazott.