Istvánfi Gyula: Az építészet mellékvágányain
Generációk építőművészeti sorozat, MMA Kiadó, 2021. 128 oldal
Szöveg: Szegő György
Emelkedett hangon szól hivatásáról Istvánfi Gyula műemlékes építész, professzor, sokunk emlékezetes tanára. A bravúrral művelt rajzokkal és gyakran eddig nem ismert archív fotókkal kísért szöveg minden szavából árad az építészet- és hagyománytisztelet. Az igényesen megkomponált kötet (szerk. Dénes Eszter) egyszerre elgondolkodtató önvallomás és sikeres műfaji útkeresés. Már a bevezetőben megszólal az a lírain kritikus hang, amivel a szerző az építészet legújabb kori átváltozásait figyeli. „A régebben volt” építészet stílusairól, építészeti hagyományairól a szerző megállapítja: feledésbe merültek, „holtvágányon” állnak. Azt gondolja, hogy még foglalkoznak ezekkel a szakemberek, emlékezet diktálta írások és képekkel élő munkák – lásd e kötetet is –, de az építészeti tradíciót közvetítő tanárok a párhuzamos mellékvágányokon vesztegelnek. Amint a régi arculattal bíró városok, falvak, és történeti értékeket, az identitásunkat adó házak is. Bár használjuk ezeket, az élő vágányokon robogó fősodratú építészet csak áthallásokkal, viszonyítási referenciákként értelmezi a létüket.
Az Emlékképek c. beavató fejezet a háborús gyermekkort, a mezőgépész iskolát, a forradalom eseményeit és az építésszé válás, az egyetemi évek szeretetteljes (ma erre így emlékezni nem általános…) emlékeit úgy teszi egymásra, mint a keservesen rajzolt téglák mikro-realista részletrajzait. Mert Istvánfi megemlékezik a műszaki rajz- és tervezni tanulás gyötrelmeiről is. De a kötetbe válogatott varázslatos tusrajzok, vízfestmények igazolják a néhai metódus létjogosultságát. Elbeszéli saját diplomatervét is, egy akkor még kísérleti (nem szovjet) panelház megformálását is. Amit ma olvasva, visszatekintve talán a „mellékvágány” kiválasztásának forrásaként szabad értelmeznünk.
Az Ókor c. fejezet fókuszában az Építészettörténeti Tanszék és a mester, Hajnóczy Gyula dicsérete áll. Egy feltárás Óbudán és Aquincum rekonstrukciója – a magyar műemlékvédelem egykor nemzetközi sikere. E korba illeszkednek az akkor kiváltságosnak számító utazások. A Középkor fejezetben meglátjuk a rekonstruktőr szerepét, egész középkori kultúránk feltárásának-felvázolásának munkákban megélt elbeszélését. Az Újkor fejezet egyszerre foglalja össze a népi értékek újrafelfedezését és a 70-es, 80-as években átalakuló falvak legalább arculatukban való megőrzésének dicsőséges erőfeszítéseit. Nem kihagyva ebből, sőt hangsúlyozva az egyházi épületek településszervező erejét és veszendő templomaink megmentésének kötelezettségét. Itt az ebben a feladatban elvégzett saját munka is méltósággal megjelenhet, egyáltalán nem a „mellékvágányon”.
Az Életrajzban a kötet végén külső szem rakta sorba a válogatott munkákat, műemlékvédelmi terveket, publikációkat, konferencia-előadásokat és rendhagyó, de érthető módon a rajzi publikációkat is. Utóbbik emelik Istvánfi Gyula alkotó életművét az építészet „királyi útjára”.