59. Velencei Képzőművészeti Biennálé, 04. 23. – 11. 27.

Szöveg: Szegő György
Fotók: Szegő Hanna

Velence archaikus, de eleven hely. Varázsát az építészet, a műkincsek és a közúti közlekedést pótló víziút-hálózat adja. Utóbbi hozhat túlélést, de fenyegető hanyatlást is. Velence már nem növekedhet. A turisztikai túlhasznosításnak része a képzőművészeti – és 35 éve az építészeti – biennálék 1895-ben indult sora. A város lakóinak többsége nem büszke erre, inkább feladnák a modernség több műfajú világ-mustráit. Régóta nem élvezhetik a Biennálé helyét, a Napóleontól „kapott” népkertet, a Giardinit sem. Jól hallható: Velence megtelt.
A Biennálé előnyitójának harmadik napján a város túlzsúfoltságához képest szinte lazán – igaz, sorban állásokkal – lehetett megnézni a régi Giardini nemzeti pavilonjait, köztük az angol, a francia, a lengyel, vagy a román kiállítást. Talán mert ezek a központi ajánlás pólusait valósították meg. Ugyanis Cecilia Alemani, az idei Biennálé olasz származású, New Yorkban tevékenykedő főkurátora, a The Milk of Dreams (irodalomból kölcsönzött) képét választotta hívógondolatul. Saját kiállításán (Központi Pavilon és Arsenale) a női princípium, a test és lélek, a közösség és egyén mai konfliktusainak friss nézőpontjait, a szürrealizmus mai hatását keresi – ezt kínálja a nemzeti pavilonok témájául is.