Szöveg: Szabó Levente

Kedves Béla, ha van egy kis időd…, sokszor és sokan kezdtük így levelünket, melyben valamely elkészült vagy félkész írásunkat küldtük el neki, véleményére, tanácsaira számítva. S válasza hamar érkezett, mindig kiemelve a jót, rávilágítva a kidolgozatlanságokra és felvázolva egy tágasabb elemzői, értelmezői szint lehetőségét. Talán nem is mindig tudatosult bennünk, milyen jó dolgunk volt, hogy számíthattunk rá.

Kedves Barátaim, magunkra maradtunk.
Kerékgyártó Béla a bölcsészet felől érkezett közénk, építészek közé, ám sok tekintetben építészebb lett mindannyiunknál. Persze úgy, hogy természetszerűleg kívül is maradt és nagyon is belülre került egyszerre. Szükségszerűen kívül maradt e szakma gyakorlásából fakadó, néha a tisztánlátást segítő, néha gátló tapasztalatokból, de az építészet kulturális kontextusának feltérképezésében, ismeretében messzebb ment el legtöbbünknél. Amikor négy éve, már betegségének tudtával, csaknem száz építész kezdeményezésére átvette a Kotsis Iván-érmet, így fogalmazott: „Meg szeretném osztani örömömet, hiszen a kitüntetés azt erősíti meg, hogy az építész társadalom képviselői is fontosnak látják a szakma és a szellemi élet, kultúra más területei közötti kölcsönkapcsolatokat, amelyeket tőlem telhetően előmozdítani igyekszem.” Szakma, szellemi élet, kultúra és kölcsönkapcsolatok. Gondolkodásának tágassága mindig közös metszetben igyekezett felmutatni társadalomtudományok, urbanisztika, filozófia, elmélet, építészet és mindezek reflexiói közötti egymásra hatásokat. Mindezt nem csupán személyes érdeklődése miatt, hanem a közügyek iránti mély és önzetlen elkötelezettsége okán is, ahogy zárta az előbb említett beszédét a következőkkel: „Az építészet – közügy. Figyeljünk rá oda mindannyian, különböző szakmák képviselőiként és civilekként egyaránt.”
Néha nem volt könnyű a nyomában maradni.
Sem Berlinben, Amszterdamban vagy Bécsben, kedvenc városaiban, különféle egyetemi kurzusainak helyszínein, amikor gyalogosan vagy éppen kerékpárral igyekeztünk – őt néha-néha utolérve – vele teljesíteni a jó előre és gondosan megtervezett, előkészített napi programot, benne az örök-darabok mellett a legfrissebb, vagy alig ismert, ám izgalmas, aktuális néznivalókkal. Sem pedig szellemi értelemben, hiszen a gondolkodás horizontjának tágassága és az adott tárgy fókuszáltságának mélysége egyszerre jellemezte, azt egyszerre várta el, kereste abban, amivel vagy akivel éppen foglalkozott.
Élete az oktatásról szólt.
Az oktatásról, ami nem foglalkozás, de nem is pusztán hivatás, hanem életforma volt számára. Előbb a Berzsenyi Dániel Gimnázium magyar- és némettanára volt 1974 és 79 között. Egykori tanáráról, a későbbi műegyetemi oktató, Perényi Tamás idézte fel a következő történetet a már említett díj laudációjában: „Néhány tanulót megkért, hogy játsszák el az Antigoné szereplőit. Érveljen mindenki a maga igaza mellett. Nincsenek jók vagy rosszak, csak a hitből, a meggyőződésből fakadó igazságok vannak. Következetesen képviselte ezt mindenki, ami egyre nagyobb indulatokat váltott ki. Nemcsak Antigoné véleménye volt így elfogadható, hanem Kreoné is, de ezzel együtt világossá vált mindenki számára, hogy mi a különbség az emberség, az erkölcs, a lelkiismeret és a hatalom törvényei között.” Hogy mi a különbség, mondom már én, igen, talán ez volt a vele találkozók, közösen munkálkodók legfőbb tanulsága, bármi is legyen a beszélgetés, vagy a közösen elvégzett munka tárgya. A különbség, amit persze sohasem kirekesztő, hanem pontosító értelemben élhettünk át, merthogy a gondolati invenciót kísérő fogalmi pontosságot várta el, kereste mindenben. Igen, Világítótorony (volt)a ködben, ahogy Mészáros Ábel fogalmazott szép megemlékezésében.
1983-ban megkezdte műegyetemi oktatói munkáját, a mai Filozófia és Tudománytörténet Tanszék elődjének berkein belül, majd érdeklődése a 90-es évek elejétől az építészet felé fordult. A graduális és a később beinduló posztgraduális képzésben kurzusai fontos szellemi tájékozódási pontokat jelentettek. Az építészek doktori képzésében jó két évtizede volt jelen, s vált informálisan lényegében majd’ minden doktorandusz közös témavezetőjévé, témától, habitustól függetlenül. A közös tanulmányutak, azok előkészítése, a módszertani kérdések éppoly fontosak voltak számára és számunkra, mint a személyes levélváltások és beszélgetések sora.
A szívén viselte ügyes-bajos gondolatainkat.
Láthattuk, érezhettük, hogy négy éven át viselt betegségében az építészkari doktori hallgatók, munkájuk segítése, szervezése jelentette számára az erőforrást, az előre menekülést. Ez idő alatt született meg a doktori iskola három évkönyve. A nyilvánosság elé tárt doktoranduszi tanulmányok gondozásába fektetett energia mennyiségét csak az képzelheti el, aki közelről látta állomásait. A legutolsó napokig erőt és kapaszkodót jelentett számára ez a munka.
Az oktatói életformából következően születtek írásai, könyvei is. A 2000-ben szerkesztésében, s részben fordításában megjelent Mérhető és mérhetetlen, írásaival kiegészített szöveggyűjteménye máig hiánypótló, a 20. század teóriával foglalkozó kimagasló nemzetközi egyéniségeinek válogatott antológiája. Kenneth Frampton A modern építészet kritikai történetének magyar kiadása se létezne, s vált volna meghatározóvá a csökevényes hazai építészeti diskurzusban, ha nem szánja rá magát e fordítói-szerkesztői munka elvégzésére2002-ben. Rá két évre Adolf Loosról, 2012-ben Otto Wagnerről jelent meg könyve,2008-ra pedig elkészült nagy vállalkozása, a hosszú évek alatt érlelődő Berlin átváltozásai kötet. Nem önmaga, hanem miattunk, szerzők miatt volt heroikus a folyamat, azért, mert sosem adta fel a szerkesztés hosszú évei alatt, hogy az újabb és újabb, javított szövegváltozatok elkészítésére bíztasson és rávegyen bennünket.
Szenvedélyesen foglalkoztatta a közélet, még ha sok öröme jó ideje nem telhetett ebben az érdeklődésben. 1996 és 2002 között volt a Századvégszerkesztője. Többször említette csalódottságát – mind tudjuk, e mostani Századvég nagyon nem az a Századvég… Ez is ő: kikezdhetetlen erkölcsi mércéje sokunkénál szigorúbb volt, mely mindannyiunknak jelentett és adhat ezután is bátorítást.
Dehogy maradtunk magunkra.
Kitartó és sokszor magányos munkája, amelynek minden mozzanata fogalmi és gondolati igényességet, pontosságot, európai kontextust és mély empátiát, nyitottságot sugárzott –hatott ránk. Nem hagyott tehát minket magunkra, ezért kicsit sem tehetünk őutána úgy, mintha építészetet lehetne, vagy legalábbis érdemes lenne művelni mindezek nélkül is. Ezért ha nehéz is most, ezekben a napokban, hetekben így nézni Kerékgyártó Béla örökségére – megnyugvás, hála és öröm kell, hogy eltöltse szívünket.
Mert hálát adhatunk a Jóistennek, mindannyian, fiatalabbak és idősebbek, építészek és nem építészek, kik távolabbról vagy közelről ismertük és szerettük őt, hogy e kivételes ember tanítványai, munkatársai, barátai lehettünk.

Elhangzott Kerékgyártó Béla temetésén, 2018. december 20-án.