Lóczy-barlang Látogatóközpont, Balatonfüred

Építész: Mezei László
Szöveg: Kiss Tamás
Fotók: Mezei László

Nemrégiben nyílt meg Balatonfüred északi peremén, a Tamás-hegy lábánál lévő Lóczy-barlang fogadóépülete. A 19. században felfedezett, majd a 20. század első felétől látogatható barlanghoz kapcsolódó épület egy felhagyott bányászati területen, a barlang mesterségesen nyitott bejárata előtt helyezkedik el.
A településszövet határán, már sűrű zöld környezetben villanásszerűen jelenik meg előttünk a Látogatóközpont. A lankás terep adta telepítési adottságok az egyébként emberléptékű épületnek erőteljes megjelenést kölcsönöznek. A ház kettős ellentétet mutat: egy könnyeden áttört, lapostetős épületrész kapcsolódik egy szigorú, néhány nyílással rendelkező monolit tömbként megjelenő magastetős épületrészhez. Az összképet tovább árnyalja az oromfalával felénk forduló szárny talajtól elrugaszkodó sarkának konzolos kiképzése, amely némi feszült drámaiságot ad kompozíciónak.
Az épület egyszerű és őszinte anyaghasználatot vall: nyers látszóbeton és rusztikus tetőcserép felületekkel találkozunk. Az építészeti forma és az ezzel összefüggő anyaghasználat építészeti narratívát mond el, talán egyfajta keletkezési történetről mesél. Mintha valamiféle izgalmas, egyszerre geológiai és építészeti folyamat alakította volna az architektúrát: látszólag egy tektonikus erő következtében bukkan elő a hegy lábánál, majd ott geometrikus szabályossággal, egy csonthéjas mag módjára nyílt volna fel, hogy friss hajtásait a talaj mélyébe vezethesse. E folyamat eredményeképp szület(het)ett meg az építészeti forma. A kibontott héj: a nyitott terasz és a nyeregtető, amelyre a fal látszóbeton felületei is felszaladnak. A cseréppel fedett tetőidom a „mag húsa”, amely függőleges falakat is takar. A ház ilyen formán tagadja azokat az építészeti törvényszerűségeket, amelyek a tetők és falak, mint alapvetően meghatározó részek, forma és anyag kapcsolatán alapuló egyértelmű elkülöníthetőségéről szólnak. E divatos építészeti fogással megszűnik tehát az eresz, a tető és homlokzat közötti egyértelmű határvonal.
Az épületbelső átmenet a külső világ és a barlang mélye között. A lejárat előtti előcsarnok egy fokozatosan szűkülő és mélyülő mesterséges világot mutat. A tér keskenyedésével a fény is csökken: a hátunk mögött hagyott nagyobb üvegfelületeken át egyre kevesebb világosság tud eljutni idáig. Mindezt a tölcsérszerű helyiség mennyezetének sarkába vágott nyílások ellensúlyozzák, amelyek egyben denevér bejáratok is. A hasítékok a tetőről érkező, táncoló súrlófénnyel áztatják a függőleges cserép és betonfelületeket. Az építészeti összetevők összpontosulásának tere ez a kis átmeneti helyiség: a téralkat és a felületi struktúrák fokozatos változása játékos kölcsönhatásban van a fénnyel, vagy épp annak fokozódó hiányával.
A homályba burkolódzó barlangi világot felfedezve csodálkozunk rá a természet által 230 millió évvel ezelőtt épített, agyagcsíkokkal tagolt mészkő- és kőzetpadokra, amelyek a Tethys-tenger trópusi medencéjében rakódtak le. E természet alkotta képződmény a nemrégiben magunk mögött hagyott, ember alkotta fogadóépület felületi egyes felületeit juttatja eszünkbe. A fenti falak őszintén felvállalt vízszintes zsaludeszkáinak mintázata a barlangi „architektúrát” előlegezi meg. A faerezetek lenyomatai megkövesedett fosszíliák módjára vannak jelen a rétegekben.

Generáltervező és építészet: Pápai Építész Stúdió Kft.
Vezető építész: Mezei László
Tartószerkezet: Szabó Imre – Traverz-50 Mérnöki Iroda Kft.
Épületgépészet és víziközművek: Horváth Ervin – ÉPGÉP Kft.
Épületvillamosság: Füle Ernő – Produkt Kft.
Közlekedési létesítmények: Macsinka Klára – Mobil City Bt.
Tűzvédelem: Garabics Krisztián