Szövetség / 249 szobrász (MKISZ, é. n., 490 oldal)
Wehner T.: Modern magyar szobrászat / 1945-2010 (Corvina, 364 oldal)

Egymásra támaszkodó két kötet – különböző műfajokban. A Szövetség szobrász szakosztálya amolyan életjelként adta közre a ma alkotó szobrászok adat-tezauruszát. A német Saur kiadó Künstlerlexikonjainak mintaszerű és folyamatos praxisára hivatkoznak, ezért is furcsa, hogy jelentős és/vagy sikeres kortárs magyar alkotók hiányoznak a 249-ből (pl. Körösényi Tamás vagy Orosz Péter). A „seregszemle-kötet” nem éppen ünnepi pillanatban született, hiszen az 1945 óta elmúlt 65 évből az első 4-5 és az utóbbi 20 év szoborbontói rálicitáltak a 80-as évektől megszaporodott barbár színesfém-gyűjtőkre. Mára nagyszámú köztéri alkotás sorsa ismét megpecsételődött. Logikus következményeként annak, hogy a rendszerváltások vagy a millennium/millecentenárium szoborállító lázában/dömpingjében az esztétika és a hiteles közösségi emlékezet szempontjait rendre felülírta a politikai akarat.
A Corvina által kiadott, az értő Wehner Tibor értékpreferenciája szerint összeállított másik adat-kötet bevezető tanulmányát a szerkesztő is azzal a provokatív kérdéssel kezdi: „Hogyan tüntessünk el egy szobrot?” És a válaszban vázolja azt a szomorú kultúrtörténetet, hogy milyen elvek szerint válik a szobordöntés – úgymond – „forradalmi eseménnyé”. Igaz, kissé háttérbe szorul, hogy az egykori/minapi szoborállítók is ugyanerre a társas pszichológiára alapoztak (lásd még: Szegő Gy.: A köz tere / hiánya. A köztéri művészetek végnapjai. In: Szobrászat és környezet. Műcsarnok, 2006, valamint MÉ “Építészet és vizuális művészetek” tematikus számának 2006/2-es Utóirata, ill. a Centrális Galéria A millenniumi kiállítás – az 1999-2001 között közpénzekből finanszírozott köztéri műveinek, ünnepségeinek átfogó bemutatása, 2001 12. 31-2002. 02. 28). A forrásanyagok és képek szerint az összegzés vegyes értékű.

Wehner Tibor könyve a Szövetség 249 élő alkotójának kigyűjtésével szemben közel 500, 1945-2010 között alkotó magyar szobrász pályaképét ismerteti, tudományos igényű precíz mellékletekkel. Az alkotók bemutatása mentén lényegében jól körvonalazódik a korszak szobrászata, a főbb stílustörekvések. Szóba kerülnek az alkotótelepek, az iparművészeti társműfajokkal társítható tendenciák is – az építészeti környezet szerepe alig. A két könyv alkotói listái, a Szövetség 249-kötet óhatatlanul kvantitatív szerkezetéből következő hangsúly-eltérések is beszédesek, a másikkal szinte kiegészítik egymást – a teljesség igénye nélkül.

Szegő György