A Teleki Alapítvány határontúli műemlékgondozási konferenciája, 2016

Szöveg és fotók: Nagy Gábor

Ebben az évben is eljött a május, annak is a vége. Ilyentájt mi műemlékvédők sokan úgy gondoljuk, indulni kell, utazni, hiszen a Teleki Alapítvány rendszerint erre az időpontra hirdeti meg a magyar segítségű, határontúli műemlékgondozás többnapos helyszíni konferenciáját.
Indulás a szokott helyről, a Műcsarnok mellől, sok az ismerős, ez olyan melengető érzés, bár valaki azt mondja, Tusnádon 4°C van. Buszra szállunk, a határig mindenki nagyon fegyelmezett, mert mégiscsak határ, álltunk itt már fél napokat is. Most csak fél órát, közben legalább harminc rendszám nélküli autót segítenek át a határon. Németországból hozzák ezeket a használt szerkezeteket, mert ott a környezetvédelmi előírások miatt magas adót kellene fizetni értük. Így aztán a németek új autókat vesznek, éltetve saját gazdaságukat, a lejártat pedig nem a kukába dobják, hanem eladják Európa keleti felébe, fenntartva azt a gőgös különbözőséget, ami az „egységes Európa” kimondatlan problémája.
Megyünk tovább. Idelátszik az aradi Tűztorony, ami valójában a Vágóhíd víztornya, de itt mindent egy kicsit másként szokás mondani. Jobbra Nagyszentmiklós, a kincs lelőhelye, amit még éppen jókor fordított ki az eke, mert később már bizonyosan dák emlék lett volna, vagy nem is lett volna. És itt született Bartók Béla…
A busz ütemesen nyeli a kilométereket, a monotóniában előjönnek a nehéz kérdések. Vajon most éppen a magyarság szimbolikus tere felé közelítünk? Valóban Erdély a magyarság szimbolikus tere, amiből természetes eredetiséggel táplálkozik a nemzeti érzés? Vagy Erdély csupán a magyar kulturális múlt egyik régiója? Vagy higgyünk az alábbi soroknak: „Az Alföldön megmaradtak az ősi állatok: a honfoglalás ősi alapja, a székelyeknél fennmaradt az ősi írás, a faragás s az ősi énekstílus: a szellem.” Cs. Szabó László 1940-ben írta ezeket, amikor örömittasan járta végig a visszacsatolt erdélyi területeket. Talán nekünk is úgy kellene indulnunk, mintha lélekben kicsit mindig visszafogadnánk, ami a miénk.