Földesi Lajos (1927–2015)

Szöveg: Lázár Antal

Nyíregyházi Konzervgyár, 1963

2015. február 25-én, 88 esztendős korában elhunyt Földesi Lajos építész. Az itt közölt írásban fiatalabb pályatársa, Lázár Antal emlékezik a Mesterre – a szerk.

Egy év híján fél évszázada, 1966-ban jó sorsom felkapott, majd ledobott az IPARTERV felső emeletének utolsó szobájába. A kissé félénk és kíváncsi szemű, újonnan érkezett friss diplomás csak nézett, „mint a moziban”. Az összenyíló két kis szobácska messze volt a portától, a személyzeti és szakszervezeti szobától, az igazgatótól és mindentől, ahova már a lift se ment. Ide csak az jött, aki célzottan érkezett, aki nagyon kíváncsi volt, és aki előtt az ajtó nyitva volt. Főleg fiatal építészek jöttek kíváncsi szemekkel, és persze a csinos rajzoló lányok. Rendszeresen megjelent esténként Szendrői Jenő, de sohasem jött a régi idők néhány tanúja: Rácz György, Juhász Jenő és Molnár Péter.
E szobákban dolgozott két építész-barát, két igazi sztárépítész. (Ez a szó akkoriban még nem volt a köztudatban.) Nevüket és épületeiket mindenki ismerte, közel 30 évesen már mindketten Ybl-díjasok voltak. Az idősebb és magasabb a pedáns és roppant elegáns Földesi Lajos volt, a fiatalabb, alacsonyabb, kissé telt és állandóan kockás inget viselő másik pedig Gulyás Zoltán. Azonnal Földesi Lajos melletti asztalhoz kerültem, nézelődésre nem volt idő, mert nála a munka csak állandó és folyamatos lehetett. Földesi vérbeli építész volt a nap 24 órájában. Számára csak a tökéletes volt elfogadható. Épületeit ma is a tiszta szerkesztés, a logikus rend és az időtlen szépség jellemzi. Ebből sohasem engedett, ezt követelte meg magától, fiatal építész munkatársaitól, szaktervezőktől, megbízóktól, kivitelezőktől. Mindent tudott az északi mesterekről, Asplund, Alvar Aalto és Jakobsen minden épülete a fejében volt.
Óriási szerkezeti és anyagismereti tudását előéletéből hozta: édesapja kőműves mester volt, ő maga is kőműves mesternek készült, több évig inasként dolgozott. Ezért tudta mindig, hogy meddig feszíthető a húr, hol van a határ.
Diplomáját 1957-ben szerezte a Műegyetemen, 1952-1987 között az IPARTERV építésze volt. 1959-ben felvették a Mesteriskolára. Társainak névsora építészettörténeti jelentőségű: Biró Márton, Borvendég Béla, Böjte Tamás, Finta József, Iványi László, Kévés György, Kiss Bertalan, Lőrincz József, Magyar Géza, Plesz Antal, Pomsár János, Rimanóczy Jenő, Südi Ernő, Szekeres József, Tokár György és Vadász György, mindannyian Ybl-díjasok lettek.
Mestere Szendrői Jenő volt.
Már fiatalon, 1961-ben Ybl-díjat kapott a Siófoki Vénusz Szálló tervezéséért. A nagy munkák folyamatosan elérték, így a Fehérvári úti lakóépület, amely Gulyás Zoltán utat mutató lakóházától nem messze áll. Következett a Nyíregyházai Konzervgyár, amelyet Szendrői Jenővel tervezett. Itt alkalmazott 42 méteres csarnok fesztávot, a kitűnő Nagy József szerkezettervezővel közösen. Sorra jöttek a munkák: a 60-as évek derekán a Debreceni Konzervgyár következett, a tömbösített épülettervezés kitűnő példája. Ezért 1970-ben ismét Ybl-díjat kapott. Erre a munkára kerültem Földesi Lajos mellé, ekkor 1967-ben csatlakozott a műterembe Gulyás Zoltán mellé Reimholz Péter is. Az összes munkáját nehéz felsorolni, de kiemelem a Hódmezővásárhelyi Szakközépiskolát (1977), a METRÓ Járműtelepét a Kőér utcában (1974–1982), a Prometheus új telepét a Gyömrői úton (1980–1984), az ÉGSZI irodaházat a Csalogány utcában (1975) és a Posta Hírlapfeldolgozó Üzemet a Kőbányai úton (1981–1989). Pályázati sikereit Rimanóczy Jenővel, Szekeres Józseffel és Gulyás Zoltánnal készített tervei hozták.
Élete összekapcsolódott az oktatással. Külső korrektor volt a BME Lakóépülettervezés Tanszékén és az Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszékén. Fiatal építészek álltak sorba műterme előtt, hogy munkatársai lehessenek. Közülük sokan a Mesteriskola hallgatói voltak, ahol ő 1970-től 12 évig volt Mester. Fiatal munkatársaiból ismert vezető építészek lettek, közülük öten Ybl-díjat, ketten Kossuth díjat kaptak.
A Mesteriskolából önként lépett ki, ezt így indokolta: „Nekem a szocreálban nem kellett terveznem, tehát a modernben kezdtem, és ez harminc évig kitartott. Az utolsó években bejött a posztmodern – a mesteriskolai részvételt többek között emiatt hagytam abba. Én ezt nem kívántam. Csinálni sem. Én akkor még úgy éreztem, hogy csúcson vagyok és ebből most egy ilyen lejtmenetbe átmenni… A mai építészetből is csak az érdekel, ami valahogy magán hordozza, vagy tovább viszi a ’modern’ szellemiséget.”
Ezután sem élt remete életet, kapcsolatát megtartotta kedves tanítványaival és az építészettel. Kisebb épületeket élete végéig tervezett. Előadást tartott a Mesteriskolában, ahol változatlan építészeti hitvallását mondta el a fiataloknak.
Így emlékezett műtermére, amely a sejtelmes utolsó szoba volt: „Nekem volt egy műtermem, 4-5 fővel. Én voltam a Tótumfaktum, nekem kellett ezt úgy kezelni, ahogy az építésznek kell tenni ezt a dolgot, teljesen magányosan… a következő lépés a fiatal építészeké. Hajnal Zsolt nálam volt mesteriskolás is, többek között Ungár Péter, stb., stb. Lázár Antal is nálam volt először. Miután hozzám kerültek szinte mindet én határoztam meg, a koncepciót és minden egyéb vonatkozást, ők olyan nagyon nem örültek ennek, de az első két-három évben elfogadták.”
Az IPARTERV utolsó kis szobájában Földesi Lajos, Gulyás Zoltán és Reimholz Péter körében töltött évek ma is elevenen élnek bennem. Itt találkoztam először az igazi építészettel és az ellentmondást nem tűrő alkotói vággyal. Így emlékezem első mesteremre, a 20. század második felének kimagasló építészére, Földesi Lajosra.