Szöveg: Szemerey Samu

Szalagház, lakóegység, 1960-as évek eleje, reprodukció: Hajdú József

Az újabb kori építészet történetét árnyékként írja körül a szükség mint tervezői program. Az árnyék formája és iránya korszakonként változott, a rászorulók körülhatárolása, felismert vagy feltételezett igényei és az építészetnek aktuálisan tulajdonított illetékesség szerint, de szerepe a modernitás kultúrájában és környezetszemléletében megkérdőjelezhetetlen. Akkor is az, ha ez a szál az építészettörténetben javarészt meg nem épült művekkel, hősies kudarcokkal, máig ható vitákkal övezett, és a messze fénylő építészeti teljesítmények feljegyzéseiben ritkán, rendszerint kérdőjelekkel és kétségekkel körülírva szerepel.
Miben áll tehát ez a megkérdőjelezhetetlenség? Miként lehetséges, hogy kérdéses legitimitása ellenére, idézőjelek és kommentárok közé szorítva, de a szükség építészeti programja szinte mindig inspirációs forrása a tervezésnek? Ha művelői a legritkábban élvezhetik csupán a tevékenységük elismerését, ha az ínség valósága szükségképpen szembe halad az erőforrások meglétét, a fundamentumok bizonyosságát hirdető építéssel?
Lehet, hogy a kornak köszönhető, de a szükség ideje mégis szerencsés időnek tűnik, legalábbis ami az építészetet illeti. A felvilágosodással megjelent program, ami a fejlődést, a technológiai innovációt és ezek működtetőit felruházza a társadalmi gondok leküzdésének képességével, az építészet számára is megnyitotta ezt a kaput: hol megbízottként, hol kezdeményező vagy felügyelő erőként, de a tervezők ettől fogva elszakíthatatlan kapcsolatba kerültek a társadalom egészével. Ügyük lett a közösség ügye, méghozzá úgy, hogy az építészet újító programja összekapcsolódott a társadalmi megújulás programjával. A sürgető feladat természetszerűleg vezetett a legnagyobb tervezői szabadsághoz, amikor az alkalmazott eszközökre került a sor, hiszen a gondok megléte az addigi megoldások alkalmatlanságát bizonyította: szükség törvényt bont.
A szükség építészete végzetszerűen innovatív építészet.