A főkurátorok interjúkötete a Velencei Biennále mellé

Szöveg: Botzheim Bálint

Az Architectural Association kiadójának gondozásában megjelent angol nyelvű kis interjú-gyűjteményben a Velencei Építészeti Biennáléról mesélnek az eddigi kurátorok. A különleges anyagot jelentő beszélgetéssorozat kezdeményezői William Menking és Aaron Levy voltak. Beszélgetéseik a kurátorokkal megfogható közelségbe hozzák a biennálét. Hangfelvételek is készültek, ezek jórészét az interneten elérhetővé tette a Slought Alapítvány, melynek Aaron Levy a létrehozója és főkurátora. Az alapítvány művészeti projektek szervezésével és kutatással is foglalkozik. William Menking művészettörténész, kritikus, kurátor, az Architect’s Newspaper alapítója, a New York-i Pratt Institute professzora. A szerzőpáros többek között együtt rendezte a 2008-as biennále amerikai pavilonját is.
A beszélgetőpartnerek Vittorio Gregotti, Paolo Porthogesi, Francesco Dal Co, Hans Hollein, Massimiliano Fuksas, Deyan Sudjic, Kurt W Forster, Richard Burdett, Aaron Betsky, és Kazujo Sejima a biennálé eddigi, még élő kurátorai (Aldo Rossi 1997-ben hunyt el) és Paolo Baratta a mai biennále elnöke voltak. Az őszinte beszélgetésekben izgalmas részletekre derül fény a biennálékkal kapcsolatban. A keletkezés körülményei, a szervezés részletei, a kurátorok gondolatai, lehetőségei és korlátai kerülnek a reflektorfénybe, illetve maga az építészeti kiállításrendezés problematikája is boncasztalra kerül.
Érdekes a könyv történelmi szála is. Az interjúkban felvetett kérdésekből mozaikként összeáll a biennále története az 1968-as forrongó hangulattól kezdve a posztmodern költői ideológiája után napjaink quicktime-mozi korszakáig. Kiderül, hogy az Építészeti Biennálék létrejötte az 1968-as olaszországi politikai eseményeknek köszönhető. Az 1895-től működő nagyobb volumenű Velencei Biennále igazgatói a diáklázadások vádjainak hatására a kiállítás művész-elitista jellegét akarták enyhíteni. Erre alkalmas látszott az építészet, mint legközösségibb művészeti ág bevonása. A kiállítás építész-szekciójának megrendezésére V. Gregottinak adtak megbízást. Azonban Gregotti és az őt követő kurátorok is úgy látják: bár az építészet valóban a nagyközönséghez szól, azonban az építészeti kiállítással már nehéz a szakmai közönségen kívüli nagyközönséghez is szólni. Az épületeket kiállítani lehetetlenség, az építészeti rajzokból, készült kiállítás sokszor csak a hozzáértők számára élvezhető. Ezzel az ellentmondással tehát minden kurátornak szembe kellett néznie. Az interjúk vissza-visszatérő kérdése volt ez. H. Hollein szerint ő volt az első aki nagyszámú makett kiállításával el tudta érni, hogy a nagyközönséget is becsalogassa az Arsenale rusztikus oszlopcsarnokába. Az őt követő M. Fuskas pedig hosszú sétálóutcává alakította a Corderie-t (a néhai kötélverő kiállítóterét), a végeláthatatlan vásznával, kivetítőkkel, filmekkel festette fel az építészetet a látogatóknak. P. Baratta elnök szerint Fuksas biennáléja az érzelmek nyelvén szólt, éppen ezért volt annyira sikeres a nagyközönség megszólításában. Szinte minden kurátor mesél valamit a közönséggel való kapcsolatteremtésről.
Az interjúk állandóan visszatérő kérdései között szerepel még a biennálék anyagi helyzete is. Kezdetekben minimális költségvetéssel működött a biennálé, a kurátorok számos alkalommal ütköztek anyagi természetű korlátokba. A fáma szerint több kurátorral is előfordult, hogy zsebből kellett kifizetnie egy-két dolgot – nem kis tételeket – de lelkesedéssel és kitartással ezeket a problémákat mindig sikerült áthidalni. Tanulságként megjegyzendő: nem csak a pénzen múlik a jó kiállításrendezés. Az a tapasztalat-halmaz pedig, amely a könyv párbeszédeiből körvonalazódik, – a készítők szándéka szerint – mintegy útjelzőként szolgál majd a leendő kurátoroknak.