Jánossy György emlékkiállítása, Hap Galéria, Okt. 23. – Nov. 23.

Szöveg: Katona Vilmos
Fotók : archív

Ahogy a megnyitón Mátrai Péter is eljátszotta hárfáján, most rajtunk a sor. A költészetet folytatni kell, hogy kő kövön maradjon. Talán mindegy, hogy Hódmezővásárhelyen – ahol az ifjabbik Janáky atyja hagyatékával és egyéni sorsával találkozott –, vagy a budai Tóth Árpád sétányon időző Jánossy-ház előtt, Árkádia még átsejlik a mesteri terek és tömegek rajzolatán.

Kórház, Kazincbarcika

Ott van a kongó lámpaburán, az esőcsatorna patinás lombkosarán, a tégla kopogó sarkain, a kacér ablakok könnyű profilján, az oromfal rovátkáin: az arányok tánca a titok. Rejtőzködő és nem rabul ejtő, épp ezért ható karcolatok ezek; mellékszerepek egy színdarabhoz, amely az élet. A részletek minden ízében végiggondolt és mégis spontán logikája vegyül a festő látásával. Jánossy György fővonalas útirajzaiban éppúgy, mint Meggyesi Tamással készített esztergomi városrehabilitációs tanulmányában (1986), megvalósult tervei közül a salgótarjáni Karancs szálló (1963), és napnál is világosabban a kazincbarcikai (1969) és karcagi kórházak (1967) esetén.
Nemcsak a Gödöllői Agrártudományi Egyetem számára tervezett víztornyának (1959) már-már romantikus festőiségére gondolunk, hanem arra a látásmódra, amelyet Le Corbusier Garches-i Stein-villája vagy a genfi Népszövetségi Palota számára 1927-ben készített pályaműve is felkínál, s amelyet Rowe és Slutzky (1964) tünékeny áttetszőségnek (phenomenal transparency) nevez. A gondolkozó építés, építve gondolkozás lenyomatát őrzi mind az egri (1973), mind a Váci úti lakótömb Pesten (’68), melyek a házgyári hegemónia előtt a franciákkal vetekedő uniték kistestvéreit mutatták be hazánkban. Mélységében megértett modernizmusuk a szerkezeti hierarchiát nem csupán képileg, hanem a felépítés összetettségében, annak tektonikus rendjében is felmutatja. De a plasztika nyelvén is beszélnek e házak, hiszen – akárcsak a kubista festmények elcsúszó képsíkjai – a homlokzatok itt is szabadon rétegződnek a szerkezet alá és fölé. A térbeli logika és a felület struktúrája között létrejött konfliktusok és áttűnések új folytonosságot teremtettek, s a háború utáni szocreál közjátékot követően hazánkban újból meghonosították a modern térlátás hagyományát. Ugyanettől más ifj. Janáky István budaörsi posta-telepe, MGM-székháza, id. Janáky épületei a Miskolci Egyetemen vagy Dávid Károly Népstadionja – amely erősebben kötődik a két világháború közti évtizedekhez (pl. Rimanóczy pesti sportközpont-tervéhez) és Le Corbusier közvetlen hatásához, mint az ún. ‘kultúrpolitika’ időben közelebbi korszakához.
A festőiség elválaszthatatlan a modern konstruktív gondolkozástól. Bizonyítják ezt Jánossy HAP Galériában kiállított, s még ma is frissnek tűnő rajzai. Legtöbbjük egy feszült, épp formát öltő világ absztrakt ábrázolása, melyben olykor a szellemvilág is nyomot hagy: itt kanyargó útvesztők, ott ponyvával fedett városok tűnnek fel a kissé megsárgult kartonokon. Miért is ne vennénk tudomást róluk? Mint Picasso vagy Fernand Léger csendéletei, ezek a grafikák is a ‘plasztikus kép’, a megelevenedő sík vagy fogságba eső tér ősi játékát játszák.
E rajzok és tervek időn kívüli események tanúi. Ha a skiccek grafitporos légkörétől távol, a hűvös és csöndes Budavárban teszünk látogatást, akkor mindezen események újra feltárulkoznak. Egy lakóház tetőtere a Tárnok utcában (id. Janáky István, 1966), egy barázdált homlokú társasház a Táncsics Mihály utca 20. szám alatt (Dávid Károly,1963), a Szentháromság téri diplomata lakóház (ma Burg Hotel, Jánossy György, 1981), és végül a ház a Tóth Árpád sétányon (1963). Ma is észrevétlenül símulnak a bordűrözött történelmi színfalak között, s így ívelnek át korokat, múlt és jelen ideológiai rendszereket.
(Az Utóiratban lásd még Ferkai András nyitóbeszédét és Winkler Barnabás HAP intézmény – értelmezését)