Hallgatói pályázat a Debreceni Egyetem Építészkarán

Szöveg: Kovács Péter, Sugár Péter

Nagy Marianna terve

Debrecen új holokauszt emlékmű megépítését határozta el, melynek építészeti tervére a Debreceni Egyetem építészkara 2013-ban hallgatói tervpályázatot írt ki. A kivételes kezdeményezés eredménye egy nyertes pályamű, amely a város támogatásával fog megvalósulni.
Debrecenben a zsidóság az 1840. évi törvény alapján kapott lehetőséget városon belüli letelepedésre. A nagyvásárok idején a városfalat szimbolizáló palánk nyugati oldalán a zsidó kereskedőknek már korábban is voltak elárusító helyei, így a telekvásárlások célszerűen az első ideiglenes imaház építése és a közeli Nagy új utca – Nagy Hatvan utca környékére koncentrálódtak. 1852-től lehettek önálló háztulajdonosok, majd 1867-től váltak teljes jogú polgárokká a debreceni zsidók. A Pásti utcán 1894-ben épült a 600 férőhelyes ortodox zsinagóga, de csak 1902-ben avatták föl. 1910-ben a templom udvarán készült el a Béth Midrás (a Tanulás Háza, azaz iskola), fűthető, reggeltől estig nyitva tartó felekezeti helyként, alagsorában ortodox női mikvével (rituális fürdő). Ugyancsak az udvaron vágoda, a Pásti és Nagy új utcán boltok létesültek. A status quo ante közösség két nagyobb templomot is épített, egyiket 1895-97-ben a Nagyvárad (később Deák Ferenc) utcában, a másodikat 1909-ben a Kápolnási utcán. A világi közösségi épületek a Nagy új (később József királyi herceg, még később Bajcsy Zsilinszky) utcán, az ortodox és status quo ante zsinagógák közötti, 1904-ben elkészült hitközösségi épület köré csoportosultak (népiskola, leányiskola, gimnázium). Így, noha Debrecen területén a zsidó lakosság homogén eloszlásban lakott, a középületek a város keleti oldalára koncentrálódtak. (…)

A debreceni építész tanszék MSC kurzusán a téma úgy jelent meg, hogy kértük a lehetőségét: mi is szeretnénk egy megoldást adni a terület rehabilitációjára, az emlékezet helyének megfejtésére. Végül ez egyéves komplex tervezési feladatba és egy hallgatói tervpályázatba konvertálódott. Az emlékhely üzenete nagyon sok kérdést vet föl. Ki az, aki emlékezik? Mi az, amire emlékezni akarunk? Létezik emlékezet, vagy újra kell éleszteni? Jan Assmann A kulturális emlékezet című könyvében a trauma utáni negyvenedik évre becsüli azt az időszakot, ahol természetes igényű feldolgozásként a még élők átadják a történteket az utókornak. A német társadalom ezt a 80-as évektől folyamatosan meg is tette, de mi már hetven évnyi távolságra vagyunk. Be kell vallanunk, hogy a kollektív és megörökölt amnézia okán, az információ hiányában a város nem érzi a hiányt a közösség eltűnte után, a kevés számú túlélő leszármazottjai pedig nehezen megkérdezhetők. A hiány bemutatása ez esetben nem csak intellektuális kérdés, mert a feladat az, hogy a hiány interpretációja emlékezéssé váljon.