• ремонты от компании StroySila
  • укладка тротуарной плитки
  • Elhunyt Mikó Sándor

    Mikó Sándor
    (1927-2014)

    miko sandor

    Március 15-én nyolcvanhét éves korában elhunyt Mikó Sándor kétszeres Munkácsy-díjas belsőépítész, iparművész. Asztalosmesternek tanult, majd 1953-ban a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett belsőépítész diplomát. 1953-75 között a KÖZTI, majd a KERTI osztályvezetője volt, óraadóként a MIF-en tanított. 1975-1988 között a MIF docenseként a Faipari Formatervező Stúdiót vezette. 1989-től szabadfoglalkozású alkotó, a debreceni Hajdúthonet és a veszprémi Balaton Bútorgyár állandó tervezője, emellett 1996-99-ben a MAOE Iparművész Tagozatának, 1999-től 2002-ig Belsőépítész Tagozatának vezetője volt. Egyike a Zsennyei Belsőépítész Találkozó alapítóinak. A kortárs magyar belsőépítészet és bútortervezés egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb egyénisége, a vendéglátó létesítmények és szálloda berendezések specialistája. Munkáit a funkciót követő esztétikus formakultúra, az építészeti rendhez igazodó téralakítás és a változatos anyaghasználat jellemzi. Számos hazai és európai szálloda, vendéglátóipari létesítmény belső terét tervezte, valamint kulturális intézményeket, köztük a genfi ENSZ székház magyar részlegét. Nemzetközi kiállítások installációit készítette, bútorok tervezett az Iparművészeti Vállalatnak, világítótesteket a hazai üveggyárak számára. Hosszú élete végéig aktívan részt vett a szakmai közéletben.

    „1953 és 1975 között – 22 éven keresztül – a Középülettervező Vállalat, majd az ebből alakult Kereskedelmi Tervező Iroda tervezőjeként, majd osztályvezetőjeként dolgoztam. Ezekben az években mint kortársaim, én is sok feladatot kaptam. Szabad volt a pálya. Beálltunk a sorba a nagy elődök Flach János, Gábriel Frigyes, Tálas Gyula, Németh István, Hornicsek László mögé. A tapasztalt mesterek segítségével szereztünk ismereteket a tervezés és az adminisztráció útvesztőiről, és elkerülésük lehetőségeiről. Megismerhettük a kor legjelentősebb építészeit, Dávid Károlyt, Janáky Istvánt, Rimanóczy Gyulát, Kotsis Iván professzor urat és Ivánka Andrást, akinek hónapokig magam is szerkesztője voltam.
    Itt dolgoztak a „nagy fiatalok” is: Jánossy György, Farkasdy Zoltán, Szrogh György, Zalaváry Lajos és Hofer Miklós. Igazi alkotó légkör jellemezte a vállalatot Gádoros Lajos igazgatósága idején. Megtanultunk dolgozni, tárgyalni. Egyik dokumentációtól a másikig számoltuk az időt.
    A „7 gonosz törpe” tevékenységének elismerését hét Munkácsy Mihály-, két Ybl-, egy Kiváló Művész, négy Érdemes Művész és egy Kossuth-díj is jelzi. Ezekért természetesen meg kellett dolgozni.
    A vállalati feladatok mellett kötelezően és eredményesen részt vettem valamennyi hazai bútor-, világítótest- és használatitárgy-pályázaton. Ezek a sikerek később megbízásokat hoztak.
    A sok éjszakai munkát, a pauszpapír tapadós melegét lassan már elfelejtjük. Élveztük a bizalmat, a változatos munkát és az, hogy szükség van a tevékenységünkre, hasznosíthatjuk, gyarapíthatjuk tudásunkat és tapasztalatainkat.
    Nem szeretnék olyan lenni, mint az egyszeri nagypapa, akinek az idő múlásával egyre jobbak lettek az iskolai bizonyítványai. Nem voltunk elégedettek, legkevésbé önelégültek, hiszen még fiatalon, de már szakmai tapasztalatokkal rendelkezve számos összehasonlítási lehetőségünk adódott a külföldi kiállítások tervezése során. Tudtuk, hogy nem velünk kezdődik a magyar belsőépítészet története. Ismertük és tiszteltük az elődeink, mestereink munkásságát. A szakmai ismeretek mellett emberséget, tisztességet és tartást is kaptunk tőlük. A sok munka eredményeképpen műterem vezető, osztályvezető, szakági főmérnök, egyetemi tanár, egyetemi rektor került ki közülünk. 1975-től a Magyar Iparművészeti Főiskola egyetemi docense, a Faipari Formatervező Stúdió vezetője voltam – korábban éveken át óraadó tanárként kereskedelmi és vendéglátóipari témákban feladatokat korrigáltam. (1988-ban a megromlott légkör miatt felmondtam, nyugdíjazásomat kértem.)
    (…) Önálló kiállítással szerepeltem 1962-ben a Csók István Galériában, majd 1974-ben a TV Galériájának Derkovits Termében. Munkámat Munkácsy Mihály Díjjal jutalmazták 1962-ben és 1974-ben. 2003-ban a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete kitüntetett az Iparművészeti Alkotói Nagydíjjal kiemelkedő alkotói tevékenységem elismeréseként. Munkánkkal olyan atmoszférát igyekeztünk teremteni, amelyben jól érzik magukat az emberek, és színvonalas körülmények között pihenhetnek és szórakozhatnak. Ehhez olyan megbízók, „mecénások” is kellettek, akik hittek bennem, és elfogadták munkánkat. Bútoraimmal segíteni szeretnék az embereknek, hogy lakásaikból otthont tudjanak teremteni. A funkció mellett az anyag, a szerkezet és a forma őszinte egységéhez kívántam hozzátenni saját gondolataimat is. Sajnos munkáim jelentős része mulandó természetű. A kiállítások időszakosak, a vendéglátóipari létesítmények és szállodák is rövid életűek. Így munkásságomat leginkább fotók és tervek segítségével tudom bemutatni, ízelítőt adva az eredeti hangulatból és részletekből. S hogy mit szól ehhez a művészettörténet? Ezt már rájuk bízom…”
    (Mikó Sándornak az Iparművészeti Múzeumban 2007. május-júniusában rendezett életmű-tárlatához írt önéletrajzi részletei)

    Dunapark Kávéház, 1968, fotó: archív

    Dunapark Kávéház, 1968, fotó: archív