• ремонты от компании StroySila
  • укладка тротуарной плитки
  • Építészet, épületek nélkül

    Szöveg: Perényi Lóránt

    Bőrdíszmű-telephely, Sárvár, 1966, Fotó: Zsitva Tibor

    Közel tíz éve ismerem Elemér bácsit és gyakorlatilag a köztünk fűződött barátság ürügyén van tisztem megszólalni, tehát én is itt sokat serénykedtem a kiállításán.
    Többször elhangzott a humor szó, ezért egy történettel indítanék: Egyiptom, Elemér bácsi szinte feketére barnulva téblábol az egyik piramis árnyékában. A hatalmas hőség ellen betekerte magát valami ruhával, illetve volt rajta valami lenge ing. Szakasztott úgy nézett ki, mint valami helybéli, kétség sem fért hozzá. Ahogy ott téblábol a turista-rengetegben, egyszer csak megcsapja a fülét, hogy magyarul beszélgetnek. Kapva kap az alkalmon: odaoson az idegenvezetőhöz, és nyilvánvaló, hogy valami tréfát fog elsütni. Angolul kezd vele társalogni. Itt van egy arab kolléga, egy egyiptomi bennszülött és próbál velünk beszélgetni! Kialakul körülötte egy kis csoportosulás, és úgy kezdi magát beállítani, mintha varázsló lenne. Nahát, ez borzasztó érdekes! De hát miben áll az ő varázsereje? Valamit produkálni kell! Hát mondja, hogy nem igazán szeret ezzel kérkedni, de hát gyakorlatilag néhány perces meditáció után bármilyen nyelvet a világon megért és tud rajta folyékonyan beszélni. Mindenki nevetni kezdett rajta. Hát persze, persze, de hát akkor lássuk, hogy is van ez! Honnan is jöttek? Magyarországról. Az hol van? Na, akkor egy kis földrajzi villámoktatás az öregnek. Ő befordul a piramis felé, mormol valamit. Majd elkezd folyékonyan beszélni az anyanyelvén, magyarul. Hát mindenkinek leesik az arca, de a pimaszság még ebben az – hogy önmagát elszórakoztatja, az hagyján –, hogy veszi a bátorságot, és néhány mondat után elköszön, otthagyja őket.
    A humor az ő esetében nem bármi elől való menekülés vagy pajzs, hanem a munkái része, és ez a terem is hűen tükrözi ezt. Ez egy olyan belső szabadságból fakad, ami engem lenyűgözött. Akkor is, amikor először találkoztam vele. Fiatal építészként zarándokoltam el hozzá. Röviden annyi a történet, hogy én is a szputnyikmegfigyelő-állomásba, ebbe elképesztő emblematikus épületébe szerettem bele. Nyilván kíváncsi voltam, hogy ki követte el. Így vetődtem el Svájcba úgy tíz éve. Azóta úgy rendeződött az élet, hogy sokszor megfordultam nála, és sokszor beszéltünk telefonon. Barátsággá alakult ez a kapcsolat.