Konferencia, építészeti kiállítások: Újornamentika és élő építészet – fotók: Kós Károly Egyesülés, Bujnovszky Tamás; Budapest Építészeti Nívódíja 2009; Fényornamentika: Sokszem

Szöveg: Radványi György, Szegő György
Fotók: Irimiás Balázs, Mátyási Péter, Nagypál Dorottya, Pálinkás Edit

A Magyar Építőművészek Szövetsége meghívást kapott a Párizsi Magyar Intézettől egy építészeti fesztivál szervezésére. E nagy múltú, rangos intézmény irodalmi, zenei, művészeti események, programok helyszíne, Párizs szívében a rue Bonaparte 82-ben, félúton a Boulevard Saint Gemain és a rue Vaugirard között, kőhajításnyira a Jardin de Luxembourg-tól, pár lépésre az École des Beaux-Arts-tól először adott otthont magyar építészeti rendezvénynek.
A megnyitó résztvevőit Ecsedi-Derdák András, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója és Kálmán Ernő DLA, a MÉSZ elnöke köszöntötte. Az Építészeti Fesztivál megrendezését méltatta Louise Cox, az UIA elnökasszonya és Albert Dubler, az UIA II. régiójának elnöke.
A kiállítást Paul Quintrand építész professzor, az Académie d’Architecture tagja, a BME díszdoktora nyitotta meg. Megnyitójában kiemelte, hogy Európa és a világ sokat köszönhet a magyar alkotóknak, művészeknek, kutatóknak, a zene, a képzőművészetek, a tudomány terén. Azt azonban, amit az építészet területén ért el, s az elmúlt század egyik legerősebb iskolájaként képvisel, kevesen ismerik. Lechner Ödön magyar építészetet teremtő munkássága, Kós Károly építészete és építészi-társadalmi szerepvállalása az a példa, amely erős, mély gyökerekből táplálkozó nemzeti hagyományra épül, amelyet Csete György, Makovecz Imre és a Kós Károly Egyesülés alkotóműhelyei visznek tovább. Vitruvius egyik nagy ismerője Bruno Queysane rövid magyarázatával zárta megnyitóját „architecti est scientia … ornata”, az építész, mint a hadba induló fel kell vérteznie magát. A Párizsi Magyar Intézetben kiállított alkotások építészei felvértezettek – örökségükkel gazdálkodni, napjaink kihívásainak megfelelni kész építészek, sajnálatos, hogy munkásságuk személyes élmény, tapasztalás nélkül rejtve marad, nem eléggé ismert, alulpublikált. Örömmel üdvözölte a Párizsi Magyar Intézet és a MÉSZ rendezvényét és az Akadémia részéről segítséget ígért, hogy a kiállítás minél többek számára ismert legyen.
A megnyitót követően Stephane Hanrot, építész A kortárs építészetről a kritikai regionalizmus jegyében c. előadása adott nagyszerű szemléleti „szemüveget” a kiállítások megtekintéséhez. A kiállítási anyagok középpontjában két nagy korszak anyagai állnak: a századforduló és napjaink építészete. A 19-20. század fordulóján épült, meghatározó európai városoknak a kialakulásuk korában kortárs építészeti világa az emeleti kiállítóterem központi terében kapott helyet. Tőry-Pogány-Györgyi Torinói világkiállítási pavilonjától Lechner Ödön, Lajta Béla, Árkay Aladár épületeiig, Maróti Géza Velencei pavilonja metszeteken, tervlapokon, korabeli fotókon, Kós Károly Kis vidéki ház tervének akvarelljéig gazdag válogatás az Építészeti Múzeum anyagából. Majd egy század múltán, napjaink kortárs építészete, a 2009-ben Budapest Nívódíjas épületek anyagaival szerepel az Intézet előcsarnokában. A két korszak közé került a történeti anyag két oldalán, a szecessziót követő magyar építészet példáiból összeállított válogatás, az organikus építészet legjelentősebb alkotóitól, a Kós Károly Egyesülés műhelyeiből és az új ornamentika körébe sorolható alkotásokból. Az emeleti kiállítótérben központi helyet kapott a kiállítás egyik különleges darabja, Losonczi Áron találmánya, a Litracon – a fényáteresztő beton, e korszakos találmány egy bemutató felülete, a francia eredetű kifejezés, a beton, a vasbeton felfedezésének, Auguste Perret 1903-ban épített első vasbeton szerkezetű épületének földjén, fontos szereplője, Szegő György nagyszerű válogatásában összeállított, százéves távlatot átfogó bemutatkozásnak.
Ez az anyag kapcsolta össze a legjobban, a kiállítást követő napon rendezett előadásokat – az építészeti ornamentika szerepéről, megítéléséről. Bernard Duprat építész, egyetemi tanár előadása Nicolas Durand és Viollet le Duc ornamentika-értelmezése vezette be a francia, magyar előadók előadásait. Pálinkás Edit művészettörténész Párhuzamos építészet és új ornamentika előadása keretében napjaink ornamentika értelmezéséről hallottunk, értő szemmel válogatott, gazdag példatára nagy érdeklődést keltett. Benkő Melinda PhD bemutatta a Budapest városszövetében tetten érhető ornamens elemeket és a 2009. évi Budapest nívódíjas épületek városszövetbe-illesztésének szempontjait, majd Benjamin Subtil, építész, Molnár Farkas építészetéről, a Bauhaus magyar és francia vonatkozásairól tartott nagysikerű előadást. Csernyus Lőrinc a Kós Károly Egyesülés küldetéséről, legújabb franciaországi alkotótáborukról számolt be, őt követte Patric Celeste építész nagy sodrású előadása a világ példáiból: részletek és homlokzatrendek – racionalitás kontra érzékeny építészeti kifejezés gondolatkörben. Az ornamentika napjaink gyakorlatában összefogott előadás keretében Z. Halmágyi Judit előadása zárta a késő estébe nyúló konferenciát.
A fesztivál kiemelkedő eseményeként, Fényornamentika címen a Párizsi Magyar Intézet homlokzatán március 15-én és 16-án kültéri vetítésekre került sor a Sokszem Vizuális Művészeti Alapítvány szervezésében. A különleges geometrikus alakzatokkal, színekkel, feliratokkal komponált képek vetítése az esti programok kezdete előtti időben kezdődött és a késő éjszakai órákig tartott. (…)

Radványi György

A kortárs magyar architektúrát és mai organikus teljesítményeket bemutató kiállítás együtt láttatja a kor karakteres hazai építészetét a szecesszió néhány emblematikus példájával.

1999-ben már felmerült hasonló koncepció, amelynek a bécsi Ringturm keletre figyelő építészeti kiállítás-sorozatában történő bemutatásán Hadik Andrással (Építészeti Múzeum) kerestünk átjárásokat, párhuzamokat, homológiákat prezentálva az 1900-as és a 2000-es századforduló magyar építészete között. A bécsi Ringturm kurátora mereven elutasította, hogy a közönség az ő sorozatában az organikus építészettel mint jelentős kortárs irányzattal szembesüljön. A bécsi Collegium Hungaricum által kezdeményezett kiállítástól végül el kellett álljunk. (A Ringturm beérte a Fény és forma című, két háború közötti fotóanyag akkoriban szabaddá váló tárlatának átvételével – ez azzal a hiánnyal is együtt járt, hogy bár minden egykori szocialista ország 20. századi építészetéről osztrák költségvetésű, német-angol nyelvű kötet készült, Magyarországé így elmaradt). Tíz év múltán a MÉ 2009/4-es tematikus száma újra áttekintette ornamentika és építészet mai összefüggéseit – a számot az utolsó példányig szétkapkodták. Tematika és kiállítás most friss lehetőség, mely az alábbi történeti alapokra és a jelen építészetelméleti fordulataira egyszerre támaszkodott.
A protomodern folyamatok részeként a 19. század építészetének ornamentika-vitáit Karl Bötticher A hellének tektonikája c. műve indította el. Építészetelméletében az ornamentika szimbolikus szerepet kapott. Ezt támadta a Bécsben is tanító Gottfried Semper híres Bekleidungstheorie elmélete, nála az ornamentika funkcionális, téralakító volta vált elsődlegessé. Az elméleti vita harctere a Monarchia építészete lett. A szemben álló frontokat a bécsi Otto Wagner és a magyar Lechner Ödön vezették, miután Wagnernek egy budapesti látogatásán mondottakra Lechner megválaszolt. E kultúrharc felidézéseként villant fel tárlatunk néhányat Lechner Ödön, Kós Károly, Maróti Géza és más szecessziós nagyságok terveiből.
A duális államon belüli kulturális szembenállás 1918 után megszűnt, közben Adolf Loos ornamentika-tagadása a modernek egyik axiómája lett. Az elszakított Erdélyben ugyanakkor Kós Károly az ezredvégi építész-teoretikusok elődjévé vált. Ám ő másféle filozófus volt: a mindennapi praxis részeként szépirodalmat írt, építészetet és iparművészetet művelt. Építész, író, költő, festő, grafikus, etnográfus, műtörténész volt, kéziratos tipográfus és – az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadói gyakorlatában – profi könyvcsináló. Az ő építőfilozófiája poézis volt, az elsüllyedő életforma poézise, ahol Kós az Erdélyben beszélt nyelv, a népművészetében benne élő formanyelv őre és kutatója lett. Archaikus gyökerű tündérvilágot rajzolt, kereste az építészeti és irodalmi jelentés homológiáját. Igazi humanista volt. Beszédes egybeesés, hogy a firenzei reneszánsz udvari kultúrájának neoplatonikus költői és vizuális művészei hasonlóan a kép és a szöveg közös szimbolikáját kutatták. Rudolf Wittkower kutatásai kimutatták, hogy a római romokon akkoriban fellelt építészeti ornamentikát „olvasható nyelvként” akarták megfejteni, s a költészetben használni.
Az elmúlt negyedszázadban az építészeti gyakorlat ismét napirendre tűzte az ornamentika kérdését. Az egyik fontos helyszín ismét Magyarország lett, ahol a magyar organikusok mozgalma részben Lechner Ödön és Kós Károly nemzeti stílusához, részben Rudolf Steiner antropozófiájához csatolt vissza. Ezzel párhuzamosan a Lévi-Strauss megfogalmazta strukturalizmus a nyelv felől közelített az ornamentika szinkronrendszeréhez: A rokonság elemi struktúrái-ban (1949) közzétett teóriája, a nyelvészeti homológia szerint gondolkodott az etnológia történeteinek és a művészeti műfajok történeti megismerésének viszonyáról.
Lévi-Strauss a szubjektivitás ábrándjai helyett (E. Durkheim és M. Maus nyomán) a társadalmi tényeket is dolognak tételezte, Freudtól pedig átvette a „szellem is dolog”, ha tetszik: a „gondolat is tárgy”, valamint a „tudattalan” ideáit. Lévi-Strauss szerint „…létezik egy sík, amelyben a megfigyelő és a csoport nem szubjektum és objektum mivoltában áll egymással szemben.(…) Az informátor válaszait nem lehet készpénznek venni,(…) de válaszai alapján modelleket alkothatunk egy mögöttes szintről, s ennek segítségével megadhatók a szabályok. Ahogyan egy anyanyelvi beszélő nyelvi viselkedése alapján is rekonstruálható az adott nyelv grammatikája, ha maga a beszélő nincs is a szabályok tudatában.(…) A tudattalan ezek szerint közvetítő elem az én és a többiek között” (idézi Kelemen J.: Lévi-Strauss, in ÉS/Feuilleton, 2010. 01. 22.). A „közösségi építés” ilyen homológiás pólusainak tekinti majd H.-G.. Gadamer a művész és a befogadó kapcsolatát is, amely képes átlépni a mindennapok és az esztétikai szabályok közötti sorompón – mondván: a képet a befogadó fejezi be. Szerinte Heideggernek a létezés valóságára vonatkozó kérdését a művészetre kell alkalmazni, mert „a művészet a valóság és valóságkeresés privilegizált területe” (H.-G.. Gadamer: Wahrheit und Methode. 1972).
Utóbbi folyamatot a vizuális kultúrában eddig elfojtották. Nem eldöntött, hogy Lévi-Strauss nyelvészeti homológia elmélete segítségével, vajon pl. az építészet nyelvének tektonikus vagy ornamentális karakteréé-e az elsőbbség. Az általa megfogalmazott strukturalizmus-képlet a lehetséges konfigurációk egyikeként: az újornamentika és az organikus építészet eddig nem tapasztalt termékeny kapcsolatát is eredményezheti. (…)
A Bécsben végül elmaradt „20. századi magyar építészet” tervezése idején jelent meg Kunszt Gy.–Klein R. Eisenman c. könyve, amely az utolsó évtizedek építészetelméleteit rendezte, különös tekintettel a dekonstruktivizmusból a foldingba való átmenetre. A könyv a Parc de la Villette épületszobraival foglalkozva idézte B. Tschumit, aki kizárta, hogy „pavilonjai esetében a formának és a funkciónak bármilyen köze is legyen egymáshoz, s azt is hangsúlyozta, hogy konstruktív formái semmit sem jelentenek. (…) Az általa produkált építészetet eltökélten poszthumanista architektúrának deklarálta, amely – a posztmodernekkel szöges ellentétben – elvet minden hagyományos építészeti szimbólumot” – Kunszt ehhez hozzátette, hogy a szimbólumkészlet alatt Tschumiék a „humanizmus utolsó búvóhelyeit” értik, és utasítják el. (…) A szimbólumok mögött azonban archetípusok élnek, amelyek elválaszthatatlanok a kollektív tudattalan „búvóhelyeitől” – amit axiómaként az organikusok képviselnek. Az újormamentika ezt az ellentétet látszik végre feloldani. Így lehetett kiállításunk egyik kulcsépülete, pl. a megújult Párisi Nagyáruház, ahol a szecesszió formái szervesülnek a foldinggal, a felületeken alkalmazott tangram pedig maga a Lévi-Strauss által metaforaként használt kaleidoszkóp. A megnyitóbeszédet tartó Paul Quintrand professzor szerint a múlt századforduló előzményei után a fenti folyamatok izgalmas kortárs építészetet generálnak Magyarországon. Elégedetten nyugtázta: a posztmodern nálunk nem hagyott nyomot.

(Az emeleti tárlat előkészítésében nyújtott segítségért köszönet az Iparművészeti Múzeumban tavaly a Kós Károly Egyesülés által megrendezett Folytatni a teremtést című kiállítás kurátorainak, Gerle Jánosnak és Zsigmond Lászlónak, a meghiúsult bécsi kiállítás társkurátorának, Hadik Andrásnak, valamint Bujnovszky Tamás fotográfusnak)

Szegő György, a kiállítás kurátora