UIA világkongresszusok 1978-1996

Szöveg: Osskó Judit

Az UIA megalakulását előkészítő ülés, London 1946

1948-ban Lausanne-ban megalakult a földkerekség építészeinek egyetlen, világot átfogó szervezete, az UIA, az Építészek Nemzetközi Szövetsége. Kevesen tudják, hogy megalapítója magyar származású építész volt: Pierre Vago – Vágó Péter.
Vago alig húszévesen lett az akkor induló és igen gyorsan ismertté váló folyóirat, a L’Architecture d’Aujourd’hui főszerkesztője. A lap körül szerveződő progresszív társasággal már 1932-ben nemzetközi építészeti vitafórumot rendeztek Moszkvában, 1935-ben Rómában, 1937-ben három európai fővárosban, Bécsben, Budapesten és Prágában, majd ’38-ban Párizsban. Ebből a Réunion Internationale d’Architectes-ből (RIA) alakult meg a háború után az a világszervezet, amelyik azóta háromévente rendezi meg kongresszusait a Föld különböző pontjain. E nemzetközi összejövetelek húsz éves történetének emlékeit őrzik a Magyar Televízió archívumában fellelhető filmek, amelyek 1978-1996-ig adtak hírt az UIA kongresszusairól: az építészeket akkoriban foglalkoztató témákról, a tanácskozások légköréről és olyan meghatározó építészegyéniségekről, akik közül sokan ma már nincsenek közöttünk. Az MTV forgatócsoportja volt ugyanis az egyetlen stáb, amelyik két évtizeden át rendszeresen tudósított ezekről az eseményekről. Ma már ezek a műsorok sajátos történelmi dokumentumok.
Az 1975-ös madridi kongresszus hangulata csak az emlékeimben él. Az akkori zaklatott körülmények között felvett interjúk egy másik műsor részeként mentek adásba és nem találtam nyomát. Akkor ismertem meg Pierre Vagot, akinek segítő barátsága haláláig elkísért.
Az 1978-as népes mexikói kongresszus – melyen 90 ország hétezer építésze vett részt – fő témájául az építőművészet és a nemzeti fejlődés összefüggéseit választotta. Nagy tisztelet övezte Le Corbusier egykori munkatársát, Georges Candilist, aki így fogalmazott: Úgy vélem, a nemzetközi modern építészet egy periódusa most valóban véget ért, amelyet én szükségleti, sürgősségi helyzetben alkalmazott építészetnek neveznék. Sem az éghajlatot, sem az adott ország tradícióit nem vettük figyelembe. Egy divatot követtünk, mindig mindenütt ugyanazt csináltuk és ürügyül a sürgősséget hangoztattuk, ezzel védekeztünk!
1981-ben Varsó a Szolidaritás és a politikai harcok lázában élt. A kongresszusnak az akár jelképként is felfogható híres szocreál „kultúrpalota” adott otthont. A meghívott neves építészek közül kétségkívül a legnépszerűbb előadó Charles Jencks, az új építészeti irányzat, a posztmodernizmus leghatásosabb és legismertebb képviselője volt.
1985-ben az UIA kongresszusát a világ egyik legnépesebb városában, Kairóban tartották. A nemzetközi szövetség ekkor alapította meg az építészeti Aranyérmet, amely a Nobel-díjhoz hasonló. A héttagú zsűri az első aranyérmet az egyiptomi Hassan Fathynak ítélte oda, aki egész életében az építészet kulturális gyökereit kutatta, az elveszett tradíciókat próbálta újjáéleszteni és hagyományos technológiával épített hajlékokat a szegények számára.
1987-et a hajléktalanok nemzetközi évének nyilvánították. Ebben az évben rendezték meg az angliai Brightonban a soron következő XVI. kongresszust. Az építészeti Aranyérmet ezúttal a finn Reima Pietila kapta, akinek építészeti teremtményei sajátos organikus szemléletéből, a hagyományhoz, a kézműves mesterséghez való visszatérésből születtek.
Tragikus események előzték meg egy másik rangos díj odaítélését. 1985. szeptember 19-én pusztító földrengés döntötte romba Mexikóváros központi negyedét. A város hihetetlen összefogással rövid idő alatt megújult, a kormány több mint ezer építészt kért fel a munkára. A mexikói építőművész szövetség elnöke meghatottam vette át a Sir Robert Matthew díjat.
1990-ben Montrealban a „kultúra és a technológia összefüggése” volt a kongresszus jelmondata. Ezen a kongresszuson érezhetően megnőtt a kelet-és közép-európai építészek iránt az érdeklődés. Az Aranyérmet ezúttal a kortárs építészet egyik legrokonszenvesebb alakja, az indiai Charles Correa kapta, aki szerint az építészet mozgatóereje nem a kultúra, nem is a technológia. Szerinte létezik ugyanis egy harmadik alkotó- elem: az aspiráció, amely a valami után való törekvést, vágyakozást fejezi ki, s amely öröktől fogva velünk van.
1993-ban Chicago adott otthont az UIA nemzetközi tanácskozásának. A téma: Az építészet válaszúton, tervezés egy életképes jövőért. Az Aranyérmet ezúttal Fumihiko Makinak ítélték oda. A chicagoi kongresszus magyar sikert is hozott: az UIA különdíjjal tüntette ki Makovecz Imrét. A szövetség nigériai elnöke, Olufemi Majekodunmi, aki a zsűri tagja volt, elragadtatással méltatta a magyar építész munkásságát. Megjegyezte, hogy ha két aranyérmet adhattak volna ki, az egyiket Makovecz kapta volna.
1996-ban Barcelonában a nagyvárosok jövőjéről, világméretű problémáiról tanácskozott a több mint tízezer építész résztvevő. A megnyitót I. János Károly spanyol király is megtisztelte jelenlétével, aki köszöntőjében Frank Lloyd Wrightot idézte: „Az orvos eltemetheti tévedéseit, de az építész csak abban reménykedhet, hogy félresikerült alkotásait egyszer benövi a borostyán.”
A kongresszushoz kapcsolódó kiállításon a médiák által sztárolt építészek extrém épületcsodái keltették a legnagyobb figyelmet, még a szemerkélő eső sem tudta elvenni az építészhallgatók ezreinek kedvét, hogy Norman Fostert és Peter Eisenmant a kövön ülve áhítattal hallgassák. Ez a furcsa ellentmondás kísérte végig a sok helyszínen zajló konferenciát: míg a túlnépesedett 20-25 milliós városok életkörülményeit ecsetelték az előadók – nagy általánosságokat, sokszor közhelyeket sorolva –, addig az igazi sztárok körül forgott a kongresszus.
Cesar Pelli argentin származású amerikai építészt, aki Manhattan egyik legnagyvonalúbb együttesét, a World Financial Centert tervezte, óvárosi sétája során szólítottam meg. Az építészek jövőbeli szerepéről ekként vélekedett: „Kevés korlát és gyakran kivételes szabadság adatik meg, csak azért, mert épületet tervezel vagy festesz. Én nem bánom sem a szabadságot, sem annak hiányát, de úgy gondolom, ha adott a külső szabadság, akkor az egyúttal nagyobb belső kontrollt követel meg. Ez a mi felelősségünk. Nem hiszem, hogy a szabadság léte független lenne a felelősségtől.”
A több órányi, a kongresszusokról forgatott filmekből – amelynek része Pierre Vago portréja is – nemrég a MÉSZ felkérésére egy 55 perces összefoglalót készítettünk. Az ötletet, hogy ezek az archívum mélyén feledésre ítélt műsorok most ismét előkerüljenek az adta, hogy a MÉSZ vezetése szeretné felhívni az UIA tisztségviselőinek és tagjainak figyelmét ezekre a – nyilván kevesek által ismert – dokumentumokra, jelezvén a magyarok kezdeményező szerepvállalását a nemzetközi szervezet történetében.