Kossuth Kiadó, 2010. 215 oldal

Szűkszavúan szemérmes, személyes hangú kötet. A bevezető két és fél oldal amolyan szubjektív guide, a Lónyay utcai Református Gimnázium festő tanárának, Blaskó Jánosnak, a Műegyetem Rajzi Tanszékének hálás méltatásával. Egyúttal magyarázva, hogy a fiatal Finta József miért is nem a költő vagy a festő-grafikus pálya felé fordult. Most mindenesetre jó húsz verssel az építész nem csak tagolja kötetét, hanem – amolyan szinesztéziás gesztussal – megmutatja, hogy a „belső” miféle finom energiái irányítják a rajzokban megjelenő, nagyon is különféle világlátásokat.
A VILÁG – így, csupa nagybetűvel – nála is, mint a művészettörténetben annyi alkotónál, a „külsőt” rajzolással felfedezhető csodaként jelenik meg. Itt a Bikal (1984), a Körösfői ház (2005), a Vidéki csűr (2005), a Velencei gondolák (1984) vagy a Santa Maria della Salute volutái (2010) valódi csodatükrei annak, amiről sokunk életérzését kifejezve írja, nélkülük: „fél életem sem lenne. (…) Ez a könyv erről szól – építész és grafikus tudathasadásosan is egy-lelkű cselekedeteiről, kusza firkákról és gondosan szerkesztett vonalhálókról. (…) S arról, hogy ezt az önmaga pusztításába, gyötrésébe fordult világot csak némi humorral lehet túlélni.”
S valóban, ezúttal a Karikatúrák fejezetének jó része önironikus kétellyel – erről Finta apai örökségként beszél –, játékos szenvedéllyel (szerinte: „játékszenvedéllyel”) saját esendőségéről szól. „A felnőtté válás csalódásos szomorúságai mindez idáig nem érintettek meg: igyekszem gyerekkoromat önnön határos végtelenemig kitágítani…” Az áltata megidézett „avatott lélekbúvár” helyett az Építészeti rajzok fejezet Duna-parti teraszok (1971), Citadella, kulturális center és szálloda (1974), EXPO Északi Kapu (1994), Budapest „szeme” a Margit-hídon (2003), vagy a lágymányosi Bolyai-híd (2008) magukért beszélnek. Arról, hogy az építészet experimentális karaktere – minden praxisbéli siker és megpróbáltatás közepette is – örök.

Szegő György