Szöveg: Szegő György

János egyszerre volt és maradt építészettörténeti/elméleti gurum és személyes barátom.
A 70-es években kiadott egy szamizdat levél-folyóiratot ÉL címen, akkor kerültünk közel egymáshoz. Az élő építészet fogalom még nem volt definiálva… Az ÉL betűkép az Építészeti Lapok címet is rövidítette. Nem sokkal a voltunk Makovecz–Sáros–Gerle térkísérletek után, amelyek forrása Rudolf Steiner táncelmélete és praxisa volt. Olyan szellemtörténeti dimenziót nyitottak meg a kortárs művészet és architektúra felé, amit sem a kortárs modern építészet, sem szélesebb értelemben a magyar kultúra nem dolgozott még fel. Erre az egész magyar értelmiséget érintő kihívásra tavaly Makovecz Imre, most Gerle János halálát követő „gyászmunka” fájdalmas lehetőséget kínál.
Amikor 1980-ban egy éven át országjáró gyűjtéssel előkészítettük a Budapest Galéria által bevállalt Építészeti Tendenciák 1968-81 c. kiállítást, a konkrét eseményen túl elindult egy szakmapolitikai folyamat, amelynek során az építészek lassan saját kezükbe vették sorsukat. Persze a munka során nem voltunk ennek tudatában. Mindaddig, amíg a hivatalos folyóiratban a kiállítás kapcsán Távozz tőlem Sátán címmel meg nem jelent egy dörgedelmes recenzió. 1980-81 telén egyik autós gyűjtő utunkon felborultunk. Csoda történt, hajunk szála sem görbült. Az Angyal akkor kiállt János és sofőrje mellett. Azóta minden évben megünnepeltük újjászületésünket. Természetesen ilyenkor beszélgettünk arról is, hogy a Tendenciák – címnek megfelelően – minden magyar építész fiókból előkerült, meg nem épített épület-terv előtt nyitva állt a bemutatás lehetősége. Éltek is vele. De inkább szó volt mindig arról, milyen feladat áll éppen előtte.
Volt mit tenni. És nem tett különbséget szerves és kortárs munkák között akkor sem, amikor János a 2000-ben a 7. Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar kiállításának nemzeti biztosa lett. Tudom, mert az a megtiszteltetés ért, hogy hívására közvetlen munkatársa lehettem. A kiállítás – a tiszai ciánpusztítás évében –, a főkurátor „Több etikát, kevesebb esztétikát” jelmondatának jegyében óriásit szólt. Ökológiáról, felelősségről, lehetséges magatartásokról. A honi sajtó egy része pedig ismét boszorkányt kiáltott. János emberi méltósága soha nem engedte meg, hogy nemtelen vádakkal szemben védekezzen, megalkuvó gesztusokat tegyen. Nem is volt „állami státusza” soha, egészen hatvanadik évéig, amikor nagy kedvvel végre Debrecenben építészjelölteket taníthatott. Ilyen gazdagok vagyunk…
Talán a Kós Károly Egyesülés 20. évfordulójára az Iparművészeti Múzeumban általa fiatalok csapatával rendezett nagy összefoglaló kiállítás és János kapcsolatai mentén a kiállítás mellé összehívott nemzetközi szerves építészet konferencia volt 1989 után egyedül méltó módon megbecsült tárlata.
Gerle János Ybl díjas építész, építészeti író és szerkesztő, független kurátor négy évtizedes munkássága a magyar építészettörténet és a magyar szerves architektúra megkerülhetetlen teljesítménye. Munkásságának több fókuszpontja van: a historizmus, a szecesszió, a klasszikus modern és a kortárs magyar építészet áll érdeklődése centrumában. A világ-egészről gondolkodva tudta az építészet helyét. Erről nem öncélú szakmai feladatként, de a legnemesebb értelemben vett népművelésként és ismeretterjesztésként publikált a meghatározó sajtóban és a magyar könyvkiadás hiánypótló építészeti terepén. A legmagasabb nyelvi színvonalon, a lehető legtisztább fogalmi tisztaságot tűzve maga és olvasói vagy kiállítási közönsége elé. Amikor megkapta a legmagasabb építészeti elismerést, az Ybl-díjat, a bizottság azt a levéltári munkát is méltányolta, amit a BTM-ben rendezett Ybl-kiállítás maximalista kurátoraként a tárlat tudományos hitele érdekében – megfelelő infrastruktúra hiányában – szinte egymaga kutatott meg.
Miközben adatai, módszere és gondolati struktúrája a tudományos feldolgozás szigorú feltételeinek messzemenően megfelelnek, stílusa, kifejezésmódja közérthető, kifejezetten olvasmányos: nem építész olvasó számára is befogadható. Az általa beszélt szakmai nyelv egyszerre figyelt az építészet és a befogadó méltóságára, választékos és lényegre törő volt. Ebből a valaha kötelező minőségből az élő beszédben, előadásaiban, oktató munkájában sem engedett. Hiúságtól mentes méltósága áthatotta kapcsolatait és munkásságát. János hiteles ember volt.
Kutatásait a legszélesebb nyilvánosságnak tette hozzáférhetővé, az eredményeket a napi publicisztikában is hasznossá tudta tenni. Poliglott emberként nemzetközi kitekintéssel rendelkezett, és írásai sem csak a magyar, de a külföldi olvasókhoz is rendre eljutottak. A Makovecz életmű nemzetközi meg- és elismertetésében, a Mester könyveinek, publikációinak elkészítésében éppúgy elévülhetetlen érdemei vannak, mint az UNESCO (múlt) Századfordulós Nemzetközi Bizottságának magyar küldötteként vállalt misszió sikerében. Kiállítás kurátorként végzett nemzetközi munkássága, kapcsolatteremtő- és tartó tett volt. Ezek közül ugyancsak kiemelkedő esemény volt – Nemzeti Galériától Tokióig sikerre vitt – Lélek és Forma tárlat.
A Gerle János életmű egyik csúcspontja éppen a századfordulós építészeti „lexikon”, amit Szépirodalmi Kiadó adott ki és mindannyiunk által sokat forgatott kézikönyv. A másik csupa nagybetűs TETT a Holnap Kiadó vállalkozása, melyben Gerle János bő évtizede szerkesztőként-szerzőként dolgozva a magyar építészettörténetet alkotói életpályákon keresztül bemutató reprezentatív album-sorozatot hozott létre. Ezzel a magyar könyvkiadás régi adósságaként az architektúra végre eljuthatott a legszélesebb olvasóközönséghez is.
Ugyanakkor hasonlóan kiugróan kvalitásos teljesítmény volt és marad a magyar kortárs építészet szerves vonulatát ökológiai felelősséggel bemutató szerzői-szerkesztői munkássága. Nem csak Kós Károly Egyesülés, általa csaknem két évtizeden át szerkesztett Országépítő folyóiratában, de a Magyar Építőművészetben és számos mértékadó sajtóorgánumban.
Amikor a két nappal halála után, 2012. december 6-án immár csak özvegye által átvett Ezüst Ács Ceruza díj még, mint Gerle Jánosnak „méltán kijáró” kitüntetésről szakmai körben beszéltünk, egyik méltatója felidézett egy anekdotát. Abban két ember beszélget a békebeli kávéházban. Az egyik így sóhajtozott: „hol vannak ma olyan költők, mint Ady volt”. A másik, aki hallgatta, József Attila volt… Jánosról kortársai nem tudták, mekkora ember él, alkot közöttük.