Az építészet mesterei sorozat 12. kötetéhez

Szöveg: Szegő György

Gerle János “válogatásként” prezentálja az alkotópáros életművét. Összegző értékelése mégis kiemeli, hogy Korb és Giergl “elsőkként közvetítették a nyugati-európai új művészeti impulzusokat”. Valószínűsíthető, hogy a Zeneakadémia körüli botrányok okozták a közös életmű szárnyaszegett folytatását, Giergl kiválását. Wlassics miniszter ugyanis a Zeneakadémia pályázata után, korábbi pártfogó hozzáállását megtagadó parlamenti beszéddel állt elő. Az akadémia építkezése / áttervezései évekig húzódtak (v.ö. a mai építtetők „rugalmas” koncepció-kommunikációjával). A Korbl-Giergl páros derékba tört közös pályájában benne volt az a regionalista „másik modern”, ami egyebek mellett Lajta Béla korai halála miatt is elmaradt. Ezért is tanulságos a kötetek állami megbízók felelőssége felőli olvasata is. Mert a jó építészetnek nemcsak a tehetség, a nagy feladatok, de a felelősséggel biztosított állami kondíciók, a közönség hiteles tájékoztatása is elengedhetetlen feltételei.
A kiadó nagyívű missziója e reprezentatív kötettel 12. állomásához ékezett. Szerzője maga a sorozatszerkesztő, Gerle János. Neki köszönhető, hogy a vállalkozás egyik legegységesebb szövegét olvashatjuk. Részben az intarzia-szerű idézetek funkcionális kezelésének köszönhetően, és mert a szerző maga is az egykorú textusok nyelvi méltóságával fogalmaz. Így észrevétlenül és olvasmányosan vonja be közönségét abba a kutatómunkába, amelyet előszavában is leír. Nevezetesen a két építész-életmű – a sorozat eddigi köteteihez képest több kérdőjellel megközelíthető – súlyának felmérése, helyes megítélése a tét.
A kutató megközelítést egyrészt az adatok hiánya okozza, és az a tény, hogy az alkotópáros közös működésének csúcsán Giergl felhagyott az építészettel. Másrészt azért is izgalmas ez, mert ma újra él a feszültség a munkásságukat jellemző ornamentika és az új szerkezetek együttes alkalmazásában is. Német tanulmányaik, szakmai gyakorlatuk és a kezdőévekben Hauszmannál szerzett tapasztalatok alapján az udvari késő eklektikát az európai szecesszióval sikeresen ötvöző kísérletsorozat állomásait követhetjük nyomon, de közben megfigyelhetjük meg azt az ettől alig szétválasztható fogékonyságot, ahogyan a kor újszerű szerkezeti megoldásait alkalmazzák.
Összegezve: a korszak technikai-technológiai innovációját (lásd a Zielinski Szilárddal együtt alkalmazott vasbeton konstrukciókat) mindvégig historizáló szellemű, az “örökkévalóság” számára épített architektúrát részesítették előnyben egy olyan aranykor végén, amikor a stílusok gyors egymásutánban váltották (le) egymást. Megbékélve olvastam a szerkesztő által a Giergl hagyatékból válogatott “modern imát”. Olyan ars poeticáról van szó, amelyben egy nagy kezdőbetűvel írt Misztérium titkát kereső életmű kulcsalkotásai is magyarázatot kapnak. Az 1980-as években írott, de csak a rendszerváltásban “szalonképessé lett” könyvemben (Sz.Gy.: Teremtés és átváltozás/Budapest szecessziós építészete a századfordulón 1996. HG & Társa kiadó, Bp) olyan – többek által vitatott – szimbólumfejtésekkel éltem, amelyeket a most közzé tett (alább citált) Giergl ima-szövege igazol. Például könyvem első, “Építőáldozat és fal” fejezetében a Korb és Giergl féle Zeneakadémia nagytermének díszítőmotívumaiban – pl. a befalazott gyermek motívumában – egyszerre teremtő és bajelhárító mágia motivációját feltételeztem. Mindenesetre a Zielinskivel együtt megformált újszerű balkon-megoldás és az ősi, a magyar (és dél-európai) népköltészetben is megénekelt Kőmíves Kelemen építőáldozatának 20. századi, magas színvonalon artikulált megidézése látványosan egybehangzanak.
Ugyancsak a “fal” architektonikus szimbolikájának kimagasló, extrém módon megvalósított példája a korábbi, az 1896-os Ezredéves Kiállítás Urikány-Zsilvölgyi Kőszénbánya Rt. pavilonja. Itt az Építőipar 1896-os recenziója indirekt módon még védelmébe is veszi az építészeket, amikor “a bányaigazgatóság kívánsága szerint” értelmezi a kőszénanyagú falazatot. (v. ö. J. Beuys vagy Erdély Miklós 20. századi koncept műveivel, az anyaghasználat ilyes szimbolikája máig tabu). Az egykorú szaksajtó mentegető gesztusával ellentétben, maga Giergl így fogalmaz:

Az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. országos kiállítási pavilonja, 1896

“Meditáció (Modern ima)
Körülötted mindenütt él az élet!
Az élő életben észleled a természet törvényeit.
Meglátod az alakulásában, a létben, az elmúlásban.
Mindaz, mi lény, tárgy vagy eszme, a nagy természet e törvényeinek van alávetve a makro-s mikrokozmoszban egyaránt.
Mindenütt a mindenségben megláthatod e törvények szövevényét, hatalmát.
Átfogják léted múló pillanatát, ép úgy, mint a legszilárdabb, öröklétre szánt alkotását igyekvő kezeidnek.
Megláthatod nyilatkozásukat a végtelenben, a csillagos égen, a szférák harmóniájában – megismerheted formáiban, térben, időben, kauzalitásában gondolkodásodnak, az élet kimeríthetetlen sokféleségében, teljességében, amelynek fonala az ember sorsában a Párkák kezein siklik át.
Megláthatod bensőd világában, amely a lelkiismeretben, a jó és rossz érzetében, a szépség és erkölcs tudatában gyökerezik. Emberi szemszögből tekintve e törvények értelme a rend. Követésök az emberi közösség szükséglete. Megszegésök hiábavalóság, megkerülésök a lehetetlenség átkát – a nélkülözhetetlenség büntetését hordja magában.
A természet törvénye örök és változhatatlan! Célja ismeretlen és meg nem ismerhető. Mindent átfogó értelmét az élet fenntartotta magának és azt tőle soha, senki sem fogja elleshetni. Nem árulja el magát. (…)
Viszont alkotásai benne élnek, mindenben mutatkozik előttük, társalog velük, befolyásolható, irányítható, hogy hasznát vehessék, amennyire az életünknek szüksége van rá, vagy életük előnyére kihasználhassák. E végből gyermekeit érzékekkel látta el, amelyek segélyével megismerteti magát, amelyek nyelvén közlékeny és hozzáférhető, de mindig csak azon határig, ameddig ő azt jónak látja. Lényegét, titkait, célját nem közli. Műhelyét féltve őrzi, oda bepillantást soha, senkinek nem engedélyez. (…)”

Az elpusztult millenniumi bányászati pavilon architektúrája korát jó évtizeddel megelőzte – a kiállítás-pavilonok már e korban is merész koncepciókat, szabad formálást tettek lehetővé, amelyet azóta is magába olvaszt a hétköznapok építészet. E pavilon például a futurista Sant’Elia vagy a „másik modern” Hans Poelzig építészetét ígéri. És egy évszázaddal előre jár pl. a kortárs bécsi mágikus-modern Hans Hollein analogikus ezredvégi építészeténél. Az ókori sírépítményt idéző architektúra csúcsán a katafalkkal (Korb-Giergléknél utóbbi egy bányacsille) szinte Hollein középületeinek (Érc-wagon transformációja/New York-MoMA, Haas-Haus/Bécs, Museum für Moderne Kunst/Frankfurt) emblémájává lett. De a fenti ima szövege szinte előzménye-variációja Herzog & deMeuron Natural History címmel 2002-ben írt, bőséges természettudományos melléklettel ellátott, a CCA/Canadian Center for Architecture által kiadott vaskos és magvas ars poeticájának is (ld. MÉ 2006/4 p. 53.) A szecesszió építészeinek, a fenti Giergl-féle gondolkodásmódnak a kortárs építészet mai legprogresszívebb tendenciájával történő összehasonlítása e kötetből mégis hiányzik, kényszerűen, hisz’ a két építész művének két háború közötti progresszív kifutása is elmaradt. Külön hangsúlyt kap a válogatáson belül a Hauszmann mester nyomában folytatott korházépítészetük, mely műveiknek egy része a határon túl omladozik.
(Holnap Kiadó, Budapest, 2010, 218 oldal )