Kísérleti kiállítás a Svájci Építészeti Múzeumban (SAM)

Szöveg és fotók: Katona Vilmos

A célszerűség elve az építészetben arra sarkallja az embert, hogy a rendelkezésére álló erőforrásokból minél kiszámíthatóbb környezetet teremtsen. A természeti és társadalmi mozgatóerők áttetszőségéért cserébe azonban le kell mondania a bizonytalanságról, amely nemrég még ösztönözte fejlődését és társa volt a felfedezésben.

Paradox módon a tökéletes társadalom utópiája sem születhet másból, mint töredékes ismeretekből és intuíciókból, mint egy műalkotás. Ám a műalkotással ellentétben az utópia nem késztet belső építkezésre, hanem az otthont jelentő világ lebontását követeli áldozatul egy újért. Bár e dekonstrukció kegyetlen folyamat, mégis korlátokba ütközik, hiszen új rendjét képtelen a lét egésze fölé kiterjeszteni. Eredőjeként hiába is várnánk a szabadságot, mert egy új törvény kollektív érvényesítésében teljesedik be: a jó legyőzi a rosszat és minden egyebet az üdvözítő tervhez igazít. Ebből a szempontból Hieronymus Bosch földi paradicsomot ábrázoló szürreális triptichonja (Gyönyörök kertje, 1500 k.) és George Orwell 1984 c. regényének világa között nincs lényegi különbség.
Már Massimo Cacciari (1982) is felhívta a figyelmet a modern városban és társadalomban érvényesülő modern utópia ellentmondásaira, melyek legszembetűnőbb következménye az irányelvek túlzott térnyerése. Ma már általánosan elfogadott ‘etikus házban’ élni, amely pazarlással nem terheli környezetét; s az ökologikus városi víziók meghódítják a ‘nagyszerűség’ dimenzióját is.