Kultúra, jövő, felelősség

A folyóirat szerkesztősége körlevélben kereste meg a magyar kulturális, tudományos és társadalmi közélet neves képviselőit, hogy mondják el véleményüket a kortárs magyar építészet jelenéről, feladatairól és lehetséges jövőjéről. A kérdéseket és a válaszokból egy-egy rövid részletet itt közlünk, a teljes válaszok az Utóiratban olvashatók. A szöveghez illusztrációként az egyik válaszadó művész, Orosz István műveiből válogattunk, melyek a Ráday IX Galériában 2010. május 26. és június 10. között volt látható.

A régi/új Magyar Építőművészet folyóirat kis megszakításokkal 1903 óta kíséri figyelemmel a magyar és a nemzetközi építészet folyamatait, az építészetről való gondolkodás változásait. A harmadik évezred elején a világ építészete új helyzetbe kerül. Ezzel párhuzamosan a hazai építészet is irányt, sőt paradigmát vált. A kultúrateremtő építész folyamatosan átalakít, kísérletezik, ugyanakkor meglévő környezetével is interakcióban marad – mást nem is tehet.

Az új folyamat része az építészet társadalmi helyének, szerepének széles körű átértelmezése is. Ez nem lehet csak egy szűk szakmai elit ügye, hanem erős társadalmi bázis is szükséges hozzá. A magyar sajtó régi hagyománya, hogy sarkos pillanatokban radikálisan kérdez rá a jövőt érintő gondokra. Jelenleg a kérdés, hogy pszichénk képes-e a kultúra versus természet szembenállást, mint egyszerre narratív és teoretikus emberi hozzáállást felelősségteljes formában alakítani és fenntartani. Az új emberképet nem csak a tudományok és a művészetek, de a jelentésviszonyok értelmezésével – jó száz éve kitüntetett módon – az építészek is alakítják.
A Magyar Építőművészek Szövetsége folyóiratának szerkesztői úgy gondoljuk, hogy az építészet közügy, közérdek és a kultúra legtágabban értelmezett fogalmának szerves része. Ezért fordulunk körkérdéssel a hazai kulturális élet meghatározó szereplőihez, tudósokhoz, művészekhez. Ez év őszén pedig – reményeink szerint – a magyar építészek reflexióit szeretnénk publikálni.

Orosz István: A Fal IV., 2008

A MÉ körkérdése az építészet feladatáról

1. Az építészek, várostervezők által végzett alkotómunka elsőrendű célja az a térhasználat, amiben otthon érezzük magunkat, miközben – társadalmi és urbanisztikai értelemben – új világot építünk. Már körvonalazódik valami. Felmerül azonban a kérdés: lehet-e az építészet csupán a modernizációt demonstráló politikai-gazdasági eszköz, vagy valóban lehet az a társas játék, amivel kultúránkat, világunkat újra és újra meg tudjuk konstruálni? Kultúra-e az építészet, avagy: mi az építészet kulturális/társadalmi szerepe/felelőssége?
2. Van-e szerepe az eltérő kultúrákban az eltérő, helyi anyagoknak és technológiáknak abban, hogy az elidegenedés hontalan érzete helyett otthon legyünk a világban? Van-e létjogosultsága egy kárpát-medencei regionális építészetnek? Milyen feladat vár ebben a magyar építészekre?
3. Lehet-e úgy otthon lenni, hogy utódainktól elvesszük ugyanennek a lehetőséget? Van-e missziója az építészetnek – és benne a magyar építészetnek – az ökologikus gondolkodásban és praxisban?

Köszönjük, hogy megosztja velünk és olvasóinkkal a témához kapcsolódó gondolatait.
A szerkesztők és Szegő György főszerkesztő

Orosz István: A Fal V., 2008

Részletek a beérkezett válaszokból:

A körkérdésre érkezett válaszok teljes szövegét a MÉ 2010/3-as Utóiratában közöljük. Az illusztrációkat Orosz István szívességéből mellékeltük itt és az Utóiratban is, a Ráday utcai Galéria IX kiállításából válogatva – a szerk.

Bárkányi Attila – ipari formatervező:
“…a társadalom működésének, életének, értékeinek, viselkedésének stb. ismerete és fejlődésének, fejlesztésének hite és szándéka nélkül nem lehet sem kulturálisan, sem társadalmilag sikeres az építészet…”

Benkő Imre – fotográfus:
“…Az építészek legfontosabb feladata a hosszú távú érdekeket szolgáló, a kor jelenségeire reflektáló környezetbarát téralakítás, az építőanyagok csak lehetőséget kínálnak a célszerű megoldásokhoz…”

Böröcz László – galériavezető:
“…Az építészet lehetne társasjáték is persze, amennyiben a politikai és gazdasági hatalom partnernek tekintené az építész szakmát és nem kiszolgálónak, de a szakmányban épülő buta palace-okat, irodaházakat, lakótömböket látva ez a játék még sokáig nem fog elindulni. Kár, mert az építészet a legsúlyosabb vizuális és gazdasági következményekkel járó művészeti ág, művelőinek felelőssége hatalmas…”

Demján Sándor – üzletember, ingatlanfejlesztő
“…Aki épít, a jövőre gondol. A befektetőnek elemi érdeke, hogy úgy teremtsen a maga és nemzedéke számára új környezet, hogy az ne csak rövidtávú érdekeit szolgálja, ne vegyen el, hanem adjon a jövő nemzedéke számára…”

Dettre Gábor – filmrendező:
“…Az építészet elsődleges feladata ugyanis társadalmi-kulturális jellegű, s szabadsága nem mérhető egy mércével az önkifejezés-önmegvalósítás művészetei képviselőinek szabadságával. A földbe vájó, eget karcoló alkotó ember felelőssége – Isten és ember előtt – óriási. Műve a hely és az idő pillanatnyi – de valós – kívánalmainak olyan művészi interpretációja, mely generációkon átívelve szól a jövőhöz. Az építészeti alkotást éppen e jellege helyezi – helyezné, ha a fenti elvet építészeink is megértenék és magukévá tennék – minden gazdasági és praktikus szempont fölé…”

Frenák Pál – táncművész, koreográfus:
“…Egy építész bizonyára fogékony az élete helyszíneire, a városra, az egész területre. Alapanyagot jelenthetnek számára az alkotáshoz. Ami a projektet, az „építészeti sétát” formálja, az a tér minőségét javító munka, az arányok, a fény, a szín, a helyek egymáshoz kapcsolódása. Valóban, a modern világban a referenciák megsokszorozódnak, egyszerre nemzetköziek és regionálisak, tudományosak, művészetiek… A város élő anyag, amely megmutatja a történelemhez és a területhez való viszonyt is, anélkül hogy szándékosan hangsúlyozni kellene a hovatartozást…”

Horváth Balázs – könyvkiadó (Typotex):
“…Mindenfajta alkotótevékenység eredménye cipelhető, áthelyezhető, ki- és bekapcsolható, azaz nem követel kötelező részvételt. Másrészt parciális is, tehát érzékszerveinket korlátozottan veszik igénybe. Az építészeti alkotások körülvesznek, fölénk nőnek, míg végül mi válunk a részükké. És nem csak sztárépítész van. Mert az épület egyszerre használati tárgy, azaz tömegtermék, és egyszerre alkotás, azaz egyedi. Minden építészi tett emberéleteket befolyásol…”

Juhász György, Dr. PhD – irodalomtörténész (Szlovénia) :
“…Természetesen kultúra az építészet és nem egyszerűen áru. Bár nem vagyok a modernitás ellensége, de azt látni kell, hogy a magyar építészet, tisztelet a kivételnek, elvesztette magyar jellegét…”

Kalmár János – szobrászművész:
“…A térhasználat és annak anyagai minden országban különbözőek. Számomra problémát jelent a multinacionális szinten sablonként gyártott elemek és anyagok mechanikus felhasználása a magán, és köztereken egyaránt. Tartalmi összefüggések mentén lehet helyük, mégis a helyi hagyományoknak, anyagoknak, technológiáknak nem szabadna háttérbe szorulniuk, vagy kipusztulniuk kereskedelmi megfontolások miatt. Szerintem elsődleges szempontként kell szerepeljenek ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat saját kultúránkban. A személytelen, funkcionális város számomra elrettentő jövőkép. A kereskedelmi építkezés elsőbbséget élvez ma az építőművészet mellett. Úgy gondolom ez egy olyan terület, ahol sok feladat vár mind a magyar építészekre, mind a szobrászokra a köztereken…”

Keserü Katalin – művészettörténész:
“…A Kárpát-medence egy régió, de rendkívül eltérő természeti (hegyvidéki, alföldi; mediterrán és északi stb.) adottságokkal és ebből fakadó kultúrákkal. Kisrégióinak építészeti kultúrája, építési gyakorlata jellegzetes, melyek megőrzésében részben a műemlékvédelem is illetékes. Sajnos, ma kevéssé törődik a falusi (népinek nevezett) építészet emlékeinek megóvásával, még kevésbé azokkal a műépítészeti emlékekkel, melyek korai példái (a 20. század elejéről) a falumodernizációnak, a modern építészet eredményei beillesztésének a hagyományos környezetbe (Toroczkai Wigand Ede iskolája Komlóson, ma Románia)…”

Kumin Ferenc – politológus, közgazdász
“…a városi közösségi terek újjáalakulásában is izgalmasan tükröződik a változó társadalmi viszonyrendszer, ha úgy tetszik, hatalmi hierarchia dinamikája. A városi közlekedési módok például látványos megtestesülései hierarchikus viszonyainknak, amiben hagyományosan az autózó ember állt a csúcson, és a város építészete is ezt az állapotot fogadta el, alázatosan reflektálva az autós ember igényeire…”

Liptay Katalin – irodalmi szerkesztő (Magyar Rádió):
“…A teremtett, az épített környezetet nem csupán látjuk magunk körül és eldöntjük, hogy tetszik vagy nem tetszik, hanem benne élünk, tehát közérzetünk, otthonérzésünk kialakulásában, formálásában is döntő szerepe van. Tamási Áron regényében a 20. századelőn még úgy szerepelt az Ábelnek szóló bölcs tanács: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A század végére Sütő Andrásnál már egészen másként szólt a gondolat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahogy megmaradjunk benne…”

Orosz István – grafikus, költő:
“…Az alaptétel voltaképpen egyszerű: ha sikerülne az időt térbelivé változtatni, máris megvolna a megoldás. Az építészet története nem más, mint e paradoxon feloldására vonatkozó kísérletek, félmegoldások és kudarcok szépséges gyűjteménye. Valódi megoldás természetesen nem születhet, legföljebb jelképes megközelítések jöhetnek számításba. Az építészeti korszakok egymástól való különbsége abban áll, hogy új s újabb módokon vallanak kudarcot az idő térbelivé változtatásakor…”

Tóth Krisztina – költő, képzőművész:
“…A kulturális folytonosságnak a nyelvi tradíció mellett leginkább az építészeti környezetben kellene megjelennie. Az építészet társadalmi felelőssége tehát óriási, hiszen hosszú távra teremti meg életünk mesterséges környezetét és formálja át a tájat is. Minden bennünket körbevevő épület egyben vizuális üzenet is a múltról, a jelenről és a jövő alternatíváiról…”

Varga Csaba – szociológus, stratégiakutató:
“…Ha a bolygónkról végképpen kiderül, hogy nem „halott” föld, hanem gyönyörűséges természeti, szellemi és transzcendens életteljesség, életöröm, akkor sokkal egyszerűbb lesz átélni, megérteni, hogy ebben az életuniverzumban minden egyes építészeti alkotásunk az életteljesség kifejezése vagy elfedése, az életuniverzum kiteljesítése vagy rombolása…”

Varga Mátyás – bencés szerzetes, költő, szerkesztő (Bencés Kiadó):
“…A helyi hagyomány (itt elsősorban a formákra, anyagokra, megmunkálási módokra gondolok) nagyon fontos, ugyanakkor igen nagy veszélyt jelent a fenti értelemben vett regionális építészet számára, ha az esztétikai tartalmakat ideológiai tartalmakkal helyettesíti, ha olyan autonóm ezoterikus érvekre hivatkozik, amelyek legfeljebb az építész egyéni világképében rendelkeznek némi referencialitással. Úgy tűnik számomra, hogy az európai hagyományban az épület mindig szolgál, vagyis önmaga sohasem válik teljes értékű üzenetté, hanem helyet ad az/egy üzenetnek…”

Zeke Gyula – író, történész:
“…Igen helyesen jártak el a szerkesztők, amikor a mai (magyar) építészet állapotát és esélyeit feltárni szándékozó kérdéseiket első körben nem az építésztársadalom képviselőinek tették fel. Minden szakma rászorul a maga laikus holdudvarára, még akkor is, ha ezt a tágabb párbeszédet némely képviselői – hatalmi és/vagy narcisztikus okokból – a szakértelem hiányára hivatkozva el szokták utasítani. Oly kevés belátás szükséges ehhez, hogy a tétel igazságára figyelmeztető példákat csak tüntető iróniával lehet papírra vetni. Nincsen gyógyulás az orvos és a beteg, nincs irodalom az író és az olvasó, de még számtan sincs a matematika és az együgyűség cinkossága nélkül, s éppígy emberléptékű architektúra sem képzelhető el a mesterséges terekben élő-mozgó halandók és az építészek párbeszéde nélkül. Az együttműködés hiányának – avagy intézményes álságának – következményei persze minden téren uralják az életet, bizonyára nem értem félre a szerkesztők kérdéseit, ha azt olvasom ki belőlük: legalább itt és most legyen egy kicsit másképp…
Miként az esőerdők Afrikában és Amazóniában, éppúgy szűkültek össze Budapesten, az országban és a világ általam ismert minden táján az elmúlt évtizedek során az emberi szemmel nézhető és lakható terek, helyek, negyedek, s nőttek a helyükre tömegével olyan épületek, amelyekkel semmiféle lelki és esztétikai együttműködés nem lehetséges, s amelyek az esetek többségében ráadásul a szó gyakorlati-hétköznapi értelmében is használhatatlanok…”