Az éptört oktatás évfordulói

Szöveg: Golda János

Zsámbék, W. B., 1924

Az építészet különös – semmivel fel nem cserélhető sajátossága folyamatos jelenvalósága, érzéki anyagszerűsége.
Kell hozzá hely, és fontos az idő.
Számít a fizikai és mentális környezet.
De az építészetet – minden hiedelemmel ellentétben – nem az építészek csinálják.
Ők elsősorban médiumok, akik U. Nagy Gábor szavával „emlékezet és képzelet határán róják megszállott útjukat anyagtól idáig és vissza.”
„Az ember jön, megy a világban, birtokba veszi a Föld egy darabját, letelepszik és berendezkedik rajta…” – írja Martin Heidegger.
Azután kezd csak építeni, szükségletei, vágyai szerint.
Épít az egyes ember, a család, a csoport, a város, az ország, mindenki. Persze elsősorban saját magát szeretné felépíteni. Az életét.
Az építészet tehát – per definitionem – csak időbe vetett, kortárs építészet tud lenni, és tétje nem kevesebb, mint hogy milyen téri keretet és formát adunk az életünknek. Ehhez tulajdonképpen nem is kell túl sok minden, hisz a halandó emberi élet beláthatóan véges, ha időről időre rabul ejti is a végtelen tér és végtelen idő igézete.
Mostanában azonban furcsa szerepcsere zajlik körülöttünk. Az élet valóságos dolgai (pl. a falak) virtualizálódnak, az ideák pedig egyre gyakrabban és radikálisabban megtestesülnek. Saját utópiáink kulisszái között élünk. Egyre inkább elvágyódás és melankólia lesz úrrá a szíveken, és tompul a valóság érzékelése.
Élő előképek átvétele helyett minták kritikátlan fogyasztása zajlik.

De hogy is van ez a valósággal?

Kertész Imre azt írja a „funkcionális emberről” a Gályanaplóban, hogy „vigyázat, az elidegenedett, funkcionális ember mégsem a kor hőse, ugyanis választott, ha választása lemondás is: ugyanis lemondott a valóságról, az egzisztenciáról. Így az egyes ember nem a saját valóságát, csupán a funkcióját éli, saját sors nélkül.”
Konklúziója még súlyosabb:
„…a valóság nélküli, funkcionális életek nem alkalmasak, hogy művészi anyaggá váljanak, mert sorsukban a tragédia lehetősége helyett a semmi csillan át…”

Lépjünk még visszább, a valóság érzékeléséhez!

Hogy is kezdődött?
Igen, minden az Anyával kezdődik, a bőrével, az érintéssel.
Aztán az első hangok, szavak, mondatok.
Hihetetlen erővel vonz egy pocsolya, a falon egy repedés.
Vastag, vörös postairónnal, megvonalazott újságpapírra gyönyörű kettesek végtelen sorát írjuk hullámos farkincákkal.
Később a Bűn és bűnhődés, izzó kételyek, azonosulás.
Tapintás, beszéd, írás, olvasás.
Kultúra. A világ megismerése.
Az újszülött a szájába veszi a világot.
Aztán jönnek a szagok. Jó szagok és rossz szagok.
Máig emlékszem a konyha, az óvoda, a padlás, a pince, a dédi szagára.
Később a képek világa, színek, ábrák, titkos jelek.
Az írás ehhez képest katonai tábor, de aztán kárpótol az olvasás, a könyv absztrakt szabadsága.
Belső hallást fejleszt.
Kéz, száj, orr, szem, fül.
Elgondolkodtató, hogy a megismerés útján haladva az újabb és újabb tapasztalatok kiegészítik a már meglévőket – mintegy tartalmazzák azokat, másfelől viszont folyamatosan és visszavonhatatlanul távolodunk az érzékek paradicsomától.
Civilizálódunk.

Tágítsuk a kört az érzékek világában!

A másik ember simogatása, kilincsek, klaviatúrák érintése.
A tárgyak kézzelfoghatósága, szájba vétele.
Ételek, evőeszközök, hangszerek. Rágógumi és doromb.
Emberek, tárgyak, dolgok kipárolgása, illata, szaga.
A dohányzó ember lehellete, az eső illata, a por szaga.
A kép valósága és a valóság képe, helycsere.
A látás manipulálása. A látás új képe. Kép-terror.
A valóság halványulása.
Belső hallás és képzelet.
Harmóniák, ritmusok, kompozíciók.
Matematika és zene. Drogok.
Kéz, száj, orr, szem, fül.
Mindez az agy és az idegpályák végtelen labirintusában realizálódva, a lélek húrjait pengetve.
Egyre összetettebben, gazdagabban, ugyanakkor az érzékek halványuló intenzitásával.

Tovább csábít a gondolatjáték.

Testbeszéd, nyelv, írás, könyv.
Európa.
Ősiség, korai civilizációk, birodalmak, globalizmus.
Törzsi népek, korai görögök, kései Róma, modern Európa.
Vagy az építészet nyelvén: jurta, megaron, Panteon, Reims, Borromini, Zumthor Bruder Klaus-kápolnája.
Ugyanazt mindig kicsit másképp, technikailag, szellemileg tartalmazva az előzőek tudását, tapasztalatát, mégis távolodva funkció és forma ősi egységétől.
A dolgok, a világ érzéki megismerése, birtokbavétele az egyszeri életidőben zajlik, ráadásul lassuló ütemben. Úgy érezzük, hogy minden megtörtént már az első egy, három vagy éppen tizennyolc évben,
Európa legjobbjai foglalkoztak az idő titkával, humanizálásával a középkori szerzetesektől az újkori filozófusokon át a modern sportolókig. És több, mint érdekes, hogy a Szent Ágoston és Heidegger által megszeliditett, lakhatóvá tett időt éppen az épített terek teszik érzékelhetővé, átélhetővé, emberivé.
Minden ezzel kapcsolatos tudás az idegrendszerünkben van tárolva az ősi kunyhótól a gótikus katedrálison keresztül a pályaudvarig és a felhőkarcolóig. De a feladat ma is ugyanaz, mint tíz, száz vagy ezer éve: az építészet, a téri érzékelés és megismerés eszközeivel sajátunkká tenni az időt.

Megalkotni életünk idejének térbeli művét.

Elhangzott az N&n galériában, a 20 év tervezés-oktatás a BME Építészettörténeti és Műemléki tanszékén című kiállítás megnyitóján, 2010. április 14-én. Párhuzamosan, a Tanszék jubileumához kapcsolódva, a HAP Galériában 140 éves az éptört címmel rendeztek kiállítást (2010 április 13-május 14-ig)