Szöveg: Szegő György

Magyarország ma legjelentősebb természeti kincse a gyógyvíz, egyáltalán a vízvagyon. A Föld nagyobb részét víz borítja, a teljes vízkészletnek azonban mindössze csak két százaléka édesvíz. A magyar gazdaság (végre) kezdi felismerni a fenti adatok jelentőségét. (Makovecz írásai jóval szélesebb értelemben elemzik a terepet.) A „hely” szelleme, s benne a gyógyvíznek nevezett, igen aktív finomenergia hatékonysága azonban itthon alig tudatosodott. Az elmúlt évtizedben inkább csak a „forrásfoglalás” szekunder, járulékos „haszna” az építőipari-turisztikai profit mozgatta azokat az állami támogatást élvező beruházó programokat, amelynek keretei között gyógy- és wellness-fürdők, s hozzá – többnyire sokcsillagos szállodák – tömege épült és valósul meg. Többségük korrekt műszaki teljesítmény, amelynek alig vagy semmi köze nincs a „helyhez”, ahonnan az éltető-gyógyító energia fakad.
Az előző oldalakon bemutatott angkori szórakoztató architektúrára reflektálva (nem megkérdőjelezve a Hátsó-Indiában évtizedek óta magyar kultúrmissziót szervező Jelen János és segítői régészeti teljesítményét) szeretnénk itt mellékelni Makovecz Imre legújabb Írások 1989-2009 című kötetéből válogatott „vizes” látványterveket. Kápolnát, szabadidőparkot, wellness-fürdőt. Ezek látszatra alig, de a Makovecz-i szemlélet teljességigényének jegyében, erősen kapcsolódnak a szerző válogatott írásaihoz. Az írásokból itt most két olyan részletet mellékelünk, amely azonban megválaszolja a konkrét költői kérdést, Angkor „díszleteit” kell-e nekünk a honi „turisztikai fejlesztések” szellemi magjaként / blöff demóként előnyben részesítenünk? A Velencei tó érintetlen partszakaszán kell-e „A kategóriás” (1000 asztalos) kaszinót építeni? (l. cikkünket az Ökotárban!) Vagy a földalatti és felszíni vízvagyon megérdemelné egy autentikus koncepció, s hozzá a vízi-országkép szellemi megfogalmazásának – legalább a kísérleti – esélyét?