Jegyzetek az új Moszkva térről

Szöveg: Zeke Gyula

Mert nekem, aki amúgy a legkevésbé sem kívánkozom Moszkvába, már az marad, amint annak idején sosem mondtam Rudas László utcát Podmaniczky helyett. Fáztam és a még további betegedéstől féltem, amikor a minap véleményem alkotása végett az őszi májusban influenzásan megszemléltem, miközben a szellememet amúgy is nagy erővel fújta a tájék történelmi váltószele. Már ha így, legyen, gondoltam a Várfok utca sarokmagaslatáról szétvetve a tekintetem a téren, amely úgy hozzánőtt az életemhez, mint valami kinőhetetlen betegség.
P….ba a részletekkel, mormoltam magamban, mint ama viccben, vegyük nyomban a fő kérdést: tetszik, vagy nem tetszik. Mielőtt kimondtam volna magamban a boldogító igent, avagy az ugyancsak boldogító nemet, időnyerés céljából megállapítottam, hogy föltúrva jobban tetszett. S nem csak azért, mert a romok közt mindig ott lebeg valami újnak, valami másnak a lehetősége, amely mindenképp várakozással tölt el, de abból a személyes örömből fakadóan is, hogy az átépítés során láthattam földdel dugig betömve a Vérmező felőli villamos-alagutat, ez egészen elvarázsolt. Mintha a fiam gyerekkori álmát láttam volna beteljesedni, brúúú-drúúú, tolta a kezével a sárga dömpert, ezt az alagutat most betömjük. Tetszett a hatalmas agyagrámpa is, és egyáltalában, az egész tér egy óriás, földúlt játszótér lett, amelyben felnőtt-csapatok vívtak egymással a túlélésért, vagy legalább az átjutásért az egyik végéből a másikba. A végsőkig bedugaszolt metrókijáratból úgy özönlöttek föl a népek, mint égszakadásban az egerek, a terelőjáratok hatalmas labirintussá tették a teret, melynek szeszélyes sínjein továbbra is villamosok, agyonterelt útjain pedig buszok és autók gurultak át. Szóval ez nagyon tetszett, ez az önfeledt, gyermeki rombolás és felfordulás.