Joanneum, Graz, 09.02-ig
Szöveg:  Szegő György

Ausztria első, most 200 éves múzeuma 2011 végén látványosan kibővítve-felújítva újra megnyílt. A graziak a 60-as években,  igen korán hozzákezdtek a kortárs művészet gyűjtéséhez – többek közt jelentős magyar anyaggal is rendelkeznek (lásd MÉ  2009/5). Most, hogy a kortárs architektúrának köszönhetően a Joanneum az érdeklődés fókuszába került, gyűjteményének rendhagyó, provokatív bemutatása lehet a legjobb marketing.

Gunther Uecker: Lerombolás (1983)

Ausztria millenniumán, 15 éve a legendás svájci kurátor, Harald Szee-mann csinált egy fantasztikus kiállítást a MAK-ban (Austria im Rosennetz), ahová az összes osztrák múzeumot, annak raktárait, takarítószertárát bejárva válogatta össze, rakta egymással is párbeszédet kezdő rendbe a hol patetikus, hol nemzeti önvizsgálatra ösztönző művek szövetét. A Joanneum most valami hasonlóra vállalkozott, de már a saját anyagából. Korunk kiemelkedő művelődéstörténésze, Peter Weibel kurátor abból indult ki, hogy a kortárs művészettel kevéssé foglalkozó, az új építészet látványáért ideérkező látogatót be kell vezetni az utolsó 50 év műtörténéseibe. Ehhez az előző 200, de elsősorban az elmúlt 100 év műveit párosítja a gyűjtemény legújabb emblematikus szerzeményeivel. Asszociációkat, meglepő analógiákat indukál a „fény”, a „vonal”, a „szín”, a „mozgás” régi és mai művekkel történő megközelítésével, vagy a táj, a csendélet, az interieur-bútor tematika klasszikus és kortárs értelmezése mentén.

Egon Schiele: Városvége (1917-18)

Külön fejezetek a „participáció” és a „test” műbe emelésének szokatlan példái. A „fény” párosát Johann Kniep klasszicista Ideális tájkép e (1806) és Manfred Erjautz fénycsövekből emelt varázshegye, a Deluzió és vágy (1993) adja. A „vonalét”, egy rajz Rudolf Schadow márványszobra után: Nő orsóval (1817) és Fred Sandback Cím nélkül (1967) rajza értelmezik. Előzőn a fonál, utóbbin redukált építészeti formák élei kínálják a vonal értelmezéseit. A „szín” szerepváltozását Herbert Boeckl Érchegység (1942) olajképének pazar sugárzása és Herbert Hamak Cím nélkül (1994) c. képe, egy pigment-tömb ön- és vetett árnyékai-árnyalatai demonstrálják. A „test” szerepét egyrészt két férfiakt, Egon Schiele Mime von Osen (1910) c. színezett szénrajza és Günter Brus Öncsonkításpróba (1970) c. akció-videója szemlélteti. Másrészt, női verzióban, Franz von Stuck Bűn (1893) c. olajképének ismeretlen eredetű másolata, illetve Erika Thümmel Cím nélkül

Manfred Erjautz: Deluzió és vágyakozás (2011)

(1994) c. horgolt terítője, melynek rojtját – a Bűn c. képen főszerepet játszó festett hajzuhatagnak megfelelően – női hajszálak képezik. A csendélet témából a bécsi/brüsszeli Pick-Morino Rostbief (1920) c. – Chaim Soutine hús-csendéleteit megelőző – olajképét Damien Hirst Sousages II. (1983) című, formaldehidben pácolt virsli-girlandot bálványozó plexidobozával asszociálja Weibel. Megrázó párosítás Egon Schiele Városvége (1917/18) című, Krumlaut madártávlatból ábrázoló gyönyörű képe és Günther Uecker Lerombolás (1983) c. asszamblázsa. Ez légifotó az 1945-ben lebombázott Kölnről, ahol a liberátorokat a városképet átfúró százötvenes szögek kötelék-alakzata testesíti meg. Otto von Thoren (a szolnoki iskola festője) Puszta (1882) c. vásznához Joseph Beuys Lótakaró (1977) c. ready made-je az átkötő példázat. Ez a bevezető mű-sorozat bőven adatolt, széles ismeretanyaggal elmagyarázott stúdium-kiállítás. Könnyen követhető vizuális séta. Azután már a megtanult képolvasással, csak az ajtófélfákon citált rövid, frappáns szövegek segítségével is hatni képesek a termek és műcsoportok. Az igen gazdag anyag végére a csodálkozásból lassan tudás lesz.
Szuicid-e a modern művészet? Amit ismerünk, kevésbé ellenszenves: a bravúros tárlat sokat tesz a közérthetőségért. A vég, a városi kultúra kétségei, a civilizáció jövőjének fenyegető főkérdése megmarad, sőt felerősödik.

Thomas Ender: Pillantás Gasteinre (1830)