Új kihívás a tervezés számára

Szöveg: Antoine Picon

Bármennyire is közhelyesnek hangzik, újabb mérföldkőhöz érkeztünk, amely határt jelent a digitális korszakon belül: kialakulóban van az ún. „okos városok” (smart cities), sőt, ezt továbbgondolva az „okos államok” (smart states) koncepciója, amelynek kapcsán korábban ismereten kihívásokkal szembesül az építészet, és ezen belül is elsősorban a digitális technikákhoz szorosan kötődő várostervezés. A fő hangsúly ugyanakkor a városok jobb, hatékonyabb menedzselésére került át, amelyet a digitális technika támogatásával képzelünk el.
Vajon utópia-e vagy realitás az okos város napjainkban? És mit is értünk az „okos város” fogalmán? Nagyjából egyetértünk abban, hogy a városoknak zöldebbeknek kellene lenniük, olyan helyeknek, amelyek lehetővé teszik a városlakók számára a közvetlen kapcsolódást és részvételi tevékenységi formákat, így a kérdés elválaszthatatlanul összefonódik a demokráciáról alkotott elképzeléseinkkel. A mi értelmezésünk szerinti okos város valójában főként olyan tartalmi vonatkozásokkal definiálható, amelyek a világ számos nagyvárosában már nem a fikció tartományába tartoznak, hanem a hétköznapi valóság részei: ha teljes egészében még nem is, de egyes szegmenseit tekintve gyakorlatilag már megszülettek az első prototípusok korunk metropoliszaiban, a világ nem egy kontinensén. Az okos város kialakulása valójában sokkal előrehaladott stádiumban van, mint gondolnánk: nagyvárosainkban kísérletek folynak, és napról napra tapasztalunk olyan előrelépéseket, amelyek a fejlődésnek ebbe az irányába mutatnak. A növekedés elválaszthatatlanul összefonódik a digitális technológiákkal.
A valóságtól elrugaszkodott lenne-e az okos városokat valójában intelligens városokként elképzelnünk, amelyeket nem-humán intelligencia vezérel? Ezzel kapcsolatos elképzeléseinket, melyek valamiféle új urbánus utópiaként összegezhetők, jórészt a tudományos-fantasztikus irodalom és filmművészet egyes alkotásai formálják, jellemzően az 1950-es évek óta. Gondoljunk csak a részint önbeteljesítő-önmegvalósító fikciók emblematikus példáira, az 2001 Űrodüsszeia című filmre, Aldous Huxley Szép új világ és Joe Haldeman The Accidental Time Machine1 című regényére, vagy az avatár-tematika számos, közismert feldolgozására. Az ilyen elképzelések erős túlzásoknak tűnhetnek, ám egyes aspektusaik mára már igen közel állnak a megvalósuláshoz.
Ezen alkotások város-koncepcióiban a felülről lefelé irányuló, digitálisan vezérelt városirányítás többé-kevésbé idealisztikusan, sőt utópisztikusan ötvöződik az egyén mind szélesebb körű felhatalmazásával, lehetőségeinek kibővítésével, korlátainak, fizikai lénye és képességei határainak feloldásával. Tény azonban, hogy az ebből fakadó következmények és az ezekkel kapcsolatos reakcióink és érzéseink szélsőségesen ingadozók: a hurrá-optimizmus hangulathoz társulnak a félelmeink a fejlődéssel együtt járó veszélyektől és kockázatoktól, amelyekkel a technikától való még erősebb függőségünk, sőt, annak való kiszolgáltatottságunk esetén törvényszerűen számolnunk kell.
Valójában két, egymástól lényegesen különböző és egymással vetélkedő jövőkép körvonalazódik előttünk jelenleg az okos városokról: az egyik egy új kibernetikai projekt, amely lényegét tekintve autoriter, és elsődleges célja a racionális és hatékony városirányítás megvalósítása; a másik pedig egy demokratikusabb koncepció, amely az egyén felhatalmazására és a részvételi demokráciára épül. Az én hipotézisem szerint az okos városok e két koncepció összeházasításával fognak létrejönni, a kibernetikai orientáció megtartásával és az alulról jövő kezdeményezések lehetőségeinek kibővítésével. Az egyik kulcsfogalom napjainkban a várostérkép, amelynek megváltozása híven tükrözi a városok fejlődésében végbemenő folyamatokat.
Hogyan tud a tervezés hozzájárulni az okos városokhoz? A kérdés összetett, egyenes választ még nem adhatunk rá. Bár az építészet szoros szálakkal kötődik a digitális technológiákhoz, meglepő módon mégis élesen elválasztjuk egymástól a digitális építészetet és a digitális kultúrát, pedig számos fejlődési tendenciájuk rokonságot mutat és kapcsolatban áll egymással. Az építészetnek mindig is kulcsszerepe volt a városok fejlődésében, és ez a jövőben sem fog változni.

Varga Noémi: ARYS mobil applikáció

A digitális technológia egyik különlegessége, hogy a fikció kulcsszerepet játszik benne; itt az önbeteljesítő fikciókra gondolok. „Ahhoz, hogy előre lásd a jövőt, fel kell találnod azt.” Ez különösen érvényes a digitális technológia esetében. Nézzük meg például az utóbbi 5-10 év egyes fejleményeit a nagyvárosainkban világszerte. A számítástechnika már mindenütt körülvesz bennünket, ahová csak megyünk. A digitális technológiák mindenütt jelenlévőségét egyfajta természetes folyamatnak látjuk, pedig valójában egy projektről van szó: az ötlet még az 1990-es években a Szilícium-völgyben született meg. A fikció és a műszaki fejlődés különleges kölcsönhatását érzékletesen illusztrálják az olyan kultuszfilmek elemei, mint a Minority Report.2 Jómagam úgy vélem, az okos városok azért léteznek, mert azt szeretnénk, hogy létezzenek. Még fikciók, de olyan sok ember szeretné látni a létrejöttüket, hogy valóban meg is születnek. A fejlődés következő állomása pedig ugyanezen okból minden bizonnyal az intelligens városok megszületése lesz.
Milyen is lesz egy okos város? Egymásra épülő összetett digitális rendszerekből fog állni, amelyeknek révén mindent megtudhatunk a városról, amit csak akarunk, és amely ugyanakkor különféle reakciókat is kivált belőlünk. Pontos adatokat kapunk majd például a pillanatnyi áram- vagy vízfogyasztásról. Párizsban ma már szenzorokkal ellátottak a közterületeken álló fák, Szingapúrban közvetlen kommunikációs hálózatot építettek ki a gépjárművezetőkkel, amely folyamatosan tájékoztatja őket a pillanatról pillanatra változó forgalmi helyzetről, a negyedóránként aktualizált úthasználati díj összegéről. Rio de Janeiro céljaira az IBM tervezett városirányítási központot, amely valósidejű információkkal látja el a rendőrséget az időjárást, a közlekedést és a városban végbemenő történéseket illetően. Az ilyen adatoknak az emberek nemcsak a felhasználói (fogyasztói) ma már: ők maguk is generálnak újabb és újabb információkat a különféle követőrendszereknek köszönhetően. Valahányszor használjuk az ATM-kártyánkat, digitális nyomokat, valóságos ösvényt hagyunk magunk után, miközben részei és létrehozói is vagyunk a flow-nak.
A nagyvárosi hulladékproblémák megoldására irányuló jelenlegi kísérletek célja az, hogy mindenki az általa termelt szemét mennyiségével arányosan fizessen szemétszállítási díjat. Szöulban már digitális hulladékgyűjtők vannak, a példa bizonyára hamarosan elterjed másutt is. Mindezt megélhetjük persze álomként és rémálomként is…. A városok olyan helyek, ahol sok erőforrást és energiát használunk, miközben helyben csak kevés áll rendelkezésünkre ezekből. A nagyvárosokban napjainkra kialakult helyzet, például a parkolási gondok dinamikus menedzselése égetően fontossá vált.
A fejlődés kulcsa az okostelefon. A városok az okostelefonok használatának eredményeképpen fognak okos városokká alakulni, bármennyire is blődnek hangzik ez az állítás. Egy hagyományos városban az információk mindössze néhány helyről érkeztek. Napjainkban több millió ilyen hely létezik egy adott nagyvárosban: milliárdnyi pontja aktiválódik ilyen szempontból egyidejűleg, bármelyik pillanatot tekintsük is. Mindezek következményeképpen maga a tér érzékennyé és fogékonnyá vált, a szenzorok idővel mindenütt jelen lesznek. A várossal kapcsolatos elképzeléseinkben fontosabb szerepet kapnak a várossal kapcsolatos érzékszervi érzeteink: meghatározó tulajdonsága lesz az érzékenység és a fogékonyság. Az információt megsokszorozó nagyvárosokban ez még inkább így van. És ennek kapcsán meg kell ismerkednünk egy új keletű fogalommal: ez pedig a tudás, az információ ökonómiája.

Hüttl Sarolta, Soltész Judit, Zétényi Zsófi és Zoletnik Zsófia: Vízfakasztó projekt – tűzcsapból ivókutak Budapesten, 2014

Az építészeti tervezésre, a meghatározó épületformákra, a felületképzésre és a díszítésre is egyre inkább jellemző az érzékiség olyan nagyfokú előtérbe kerülése és térnyerése, amely Gaudí nagy hatású építészetének volt sajátja. A digitális kultúra fejlődési iránya így valójában egybeesik a kortárs építészeti törekvésekkel, nyilvánvalóan erősítik és támogatják egymást ebben. A várost egyre inkább eseményként fogjuk fel – élményként, tapasztalatként éljük meg. Azt jelenti számunkra, ami történik benne és ez felfokozza az események jelentőségét és ugrásszerűen megnöveli a lehetséges események számát. A digitális eszközeink is erről szólnak: az okostelefonokkal újra meg újra rárajzoljuk magunkat a várostérképre, valahol való ott-tartózkodásunkat digitálisan rögzítve mi magunk is ún. mikro-eseményeket generálunk például abból, hogy melyik étteremben kávéztunk vagy milyen kiállításon jártunk. Különösen dinamikus rendszer ma már a közlekedés eseményeinek nyomon követése, a megállókban állva magától értetődő természetes fejleménynek érezzük, hogy kijelzőkről olvashatjuk le, mennyit kell még várnunk egy konkrét tömegközlekedési eszközre.
Az egymástól függetlennek látszó események azonban szcenáriókat generálhatnak, így egyre inkább egy-egy szcenárió helyszíneként fogunk gondolni egy városra. Gondoljunk csak például arra, milyen lényegi változásokat hozott az olimpia a sporteseményeket befogadó nagyvárosok, például London életében és építészetében. Ez egy mindannyiunk számára nyilvánvaló, tudatos és publikus szcenárió része volt, amelynek lényege így fogalmazható meg röviden: hozzuk létre Európa új Sanghaját.
Az utóbbi években az építészet is egyre inkább események jellegét kezdi ölteni, amelyek maguktól értetődő természetességgel állnak össze különféle szcenáriókká. Zaha Hadid munkássága erre kitűnő példa. A folyamatok rendkívül összetettek, de annyit megállapíthatunk, hogy az építészet jelenleg maga is újradefiniálódik, hiszen már a körülöttünk lévő világot sem dolgok (épületek) halmazaként kezdjük látni, hanem megannyi esemény (eseményhelyszín) összességeként. A nyomon követés alapötlete a katonai védelmi rendszerek technológiájából származik. Ezt követően a pénzmozgások követésére vezették be, és olyannyira elterjedtté vált, hogy ma már szinte mindent nyomon követhetünk. A várost a videojátékok analógiájára egy hatalmas társasjátékként vagy szimulációkként is felfoghatjuk.
Az építészetet eddig mint eseményt vizsgáltuk, nézzük meg, mi jellemző rá, ha az akció (cselekvés, aktivitás) egyik formájaként értelmezzük. A valóban érzékeny és fogékony építészetnek valójában ez a lényege: napjainkban egyre inkább hasonlítható az autóvezetéshez, amely a haladás közbeni kényes egyensúly megtartásáról, a flow-ba való bekapcsolódásról, a balesetek elkerüléséről, a szabálykövető magatartásról szól.
A kibernetika maga is ezt jelentette eredetileg: „helyes vezetés”. Ennek egyik feltétele, hogy birtokában legyünk a szükséges információknak, folyamatos kommunikáció során kapjunk és adjunk visszajelzéseket, amint ezt Norbert Wiener elképzelte még Cybernetics – or Control and Communication in the Animal and the Machine3 című művében, jóllehet, ő még katonai gépezetek és hadseregek irányítására vonatkoztatta mindezt.
A kibernetika hozta magával a cyborg gondolatát, az ötletet; hogy az emberekbe beépíthető, beágyazható a technológia. Ezt az elképzelést felkapta Hollywood az 1980-as években, így a nagy hatású sci-fi filmeknek köszönhetően ma is az urbanizmussal kötjük össze. A kibernetika hatását megfigyelhetjük bármely vezérlőteremben, mert kialakításuk nem véletlenül emlékeztet bennünket a pilótafülkékére: egy várost a belátható jövőben minden bizonnyal nagyjából úgy fogunk irányítani, ahogyan egy repülőgépet vezet a pilóta.
A kibernetika Norbert Wiener eredeti értelmezésében valójában éppen ezt jelentette: katonai felderítőgépek értő vezetését. Ha erre képesek vagyunk, miért ne lennénk képesek egy egész város vagy állam irányítására? A hatékony városirányítás alapfeltétele hogy valós idejű információkat kapjunk róla, ez pedig a városi élet egyre több szegmense esetében valósággá vált mára, és nem pusztán utópia. A z IBM a Rio de Janeiró-i átfogó irányító központ megtervezésekor számos olyan programot is kifejlesztett, amely segít meghozni a legmegfelelőbb döntéseket. A fejlődés jelenlegi iránya és léptéke ismeretében ma már nagy biztonsággal prognosztizálhatjuk, vagy akár tényként könyvelhetjük el a cyborg városok létrejöttét. E logikát követve a tervezőirodák arculata és működése is nagy valószínűséggel ennek megfelelően fog átalakulni.
Azon az úton haladunk-e, amely a cyborg város felé vezet? A cyborg-urbanizmushoz társuló intelligencia jellegét tekintve nem-emberi. Egyes aspektusait már ismerjük, mert megvalósultak: a lakosság egészségi állapotának figyelemmel kísérése (bio-monitoring) például a hétköznapi valóság része egyes ázsiai nagyvárosokban (Szingapúrban influenzajárvány idején kiemelik a lázas embereket a középületekben, repülőtereken), és ez az eljárás nyilvánvalóan fontos lehet a nagyobb helyi vagy világjárványok előrejelzéséhez is. Hogy ezen az egyértelműen pozitív célon túl mi mindenre lehetne még felhasználni a biomonitoringot, azt azonban nem feltétlenül szeretnénk végiggondolni.
Mi is az intelligencia modellje? Kommunikáció és együttműködés mesterséges rendszerek és emberi lények között. A cyborg-urbanizmus vonzerejének titka, hogy azzal a lehetőséggel kecsegtet bennünket: a technológia ilyen szintű kiterjesztése révén képessé válunk arra, hogy uraljuk és irányítani tudjuk az egész életünket. Igen ám, de kinek a kezébe kerülnek mindezek az információk? A technokrácia veszélyeivel is számolnunk kell. Ha az IBM-re vagy a Ciscóra bízzuk magunkat, vajon nem ők fogják hozni a döntéseket is helyettünk? És ez nem paranoia? Valóban azt szeretnénk-e, hogy minden programozott legyen körülöttünk és egy adott szcenárió szerint történjen minden? Az okos városokat tekinthetjük azonban e modell fordítottjának is: a technika révén és által meghatalmazott, cselekvő és cselekvőképes egyének közösségeiként, amelyen belül megengedett a spontaneitás és nagyobb teret kap az egyéni kreativitás, a technika révén hatékonyan szervezhető együttműködés valamely cél érdekében. Ennek jellegzetes megnyilvánulási formái például a flashmobok.
A digitális kultúra nagy paradoxonja, hogy rendszerekről és individuumokról egyaránt szól, amelyek között folyamatos harc bontakozik ki. Kényes egyensúlyt kell tartanunk a technokrácia és a demokrácia között. A technológiának kulcsszerepe van az önidentitás formálódásában: az identitás értékelésére épülnek napjainkban a legvirágzóbb üzletágak. Olyan lehetőségeket kaptunk a technikának köszönhetően, amely lehetővé teszi az együttműködés forradalmian új formáit. Ezt szemlélteti a Wikipédia vagy az Open Street Map, a civil hekkelés megannyi látványos példája. Azt már most látnunk kell, hogy az okos városok valójában a politikai csatározások színterei is.

Az Open Street Map adatsűrűsége

Ezt akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk, mit is jelent a digitális technológiával felszerelkezett egyén. Képességeit és lehetőségeit szinte a végtelenségig tágítja a technológia, ami a szabadság érzetét kelti benne, mivel sok tekintetben választhat, ám a választási lehetőségek skáláját a technológia limitálja és generálja. Az amazon.com is ezt teszi. A cyborg egyfajta szuperhős, amely azonban olykor-olykor javításra szorul. A technológiának egyszerre vagyunk urai és rabszolgái is, és ezt a kettős identitásunkat újra meg újra megerősítjük.
Léteznek olyan nagyvárosi rendszerek, amelyeket jobb, ha a technológiára bízzuk, mert a kibernetikai eszközökkel megbízhatóbban, hatékonyabban menedzselhető, mint ha emberekre bízzuk, és természetesen vannak területek, ahol az embert nem válthatják fel a számítógépek, úgyhogy a helyes út e két modell összeházasítása lehet.
Az individuumot kiterjesztette a technológia, amelynek köszönhetően számos vonatkozásban túllépi önnön teste, fizikai lénye és szellemi képességei határait, miközben maga az ember eleve összetett lény, ahogyan bármely ökológiai rendszer is az. Vegyük a facebook példáját. A felhasználó ebben a közegben nem egy izolált egyén, hanem az a nézőpont vagy vélemény, amelyet aktivitásával képvisel. Ez egy sajátos ökológiai rendszer, amelyben az egyén folyamatosan rekonstruálja önmagát: a szubjektum olykor diffúzzá válik, máskor integrálódik, és ez egy folyton folyvást ismétlődő folyamat. Ugyanígy viszonyulunk a városhoz is.
Tény, hogy egyre kevésbé létezünk és mozgunk a fizikai valóságban, és mindinkább az elektronika világát preferáljuk, ha választanunk kell – és ez nem csak a fiatalok nemzedékére érvényes. Folyamatosan információkat dolgozunk fel a különféle applikációk használása közben, és a nagyvárosi valóságnak mára már ez a legfontosabb jellemzője: az utcakép része az okostelefonját használó ember, akár helybéli, akár turista, s mindez olyan benyomást kelt, mintha az atomok helyébe az információ bit-ek léptek volna.
Az építészet számára ez a megváltozott realitás számos kérdést vet fel elsősorban az utca és általában véve a kép a tér minőségét illetően. A digitális világban szükség van a tér dramatizálására – a dramatizálhatóság pedig a fizikai tér unikális tulajdonsága. Ez azért is nagy kihívás, mert a digitális világban olyan sok mindent sokkal jobban tudunk csinálni, mint a valóságban és éppen ez adja fő vonzerejét. Az építészet egyik legfontosabb területévé a felsőoktatás lép elő. Térben az egyetemeknek zsugorodniuk kell, ez egészen bizonyos. Ami nem a tér jelentőségének csökkenését jelenti, hanem épp ellenkezőleg: a kevesebb számú tanterem kialakításának mikéntje mindennél fontosabbá válik. ezért szükség van a meglévő modellek áttervezésére. A digitális technológia által kiterjesztett valóság az a viszonyítási pont, amelyhez az építészeti tervezésnek igazodnia kell.
A geolokalizáció és a kiterjesztett valóság elválaszthatatlanok egymástól: valóban olyan szorosan összefüggenek egymással, ahogyan ezt a Minority Report című filmben láthattuk (a reklám folyamatosan változik, ahogyan Tom Cruise változtatja a helyét). A geolokalizáció kapcsán még alábecsüljük a vele együtt járó változások horderejét. A világűrből jóformán minden nyomon követhető már. Miközben a digitális technológia révén korlátlanul utazhatunk a térben és időben, a geolokalizáció nagyon is visszaránt bennünket a valóságba, a tulajdonképpeni fizikai helyünkhöz kötve bennünket, így valójában a kettő között pulzálunk: az egyik diffúzzá teszi az individuumot, a másik pedig integrálja.

Sátor Dénes: Tojástérkép

A város napjainkban már nem egy terv vagy térkép, hanem mikro-események milliárdjaiból felépülő, folyamatosan változó globális szcenárió. Az emberi létezés a térbeliséghez erősen kötődő fejlődési szakaszba érkezett. Az „okos város” és ehhez kapcsolódóan az építészet valójában az intelligencia sajátos térbeli formája. Az „okos város” a szó szoros értelmében véve kifejezetten térbeli képződmény: olyan térbeli pontok összessége, amelyek elektronikus úton kapcsolódnak egymáshoz. Mi magunk, emberek egyre inkább mint egy hálózat egy-egy elemei létezünk. A fejlődés paradoxonja, hogy a város mint forma egyelőre még érintetlen maradt: konzervatívabbnak bizonyul a városépítészet ahhoz képest, hogy a digitális technológia milyen óriási léptekkel halad. Bár valójában nincs is szükség komplex formák újratervezésére, a helyi építészeti sajátosságok megváltoztatására, az építészet mindig előrelát és előrevetít fejlődési irányokat. Ilyen általánosnak mondható jelenség például napjainkban az épülettervekben megjelenő stacking: azonos formák „kötegelése”, egymásra halmozása.
A reprezentáció a szó vizuális („megjelenítés”) és politikai („képviselet”) jelentésben is számos kulcsfontosságú kérdést vet fel napjainkban. A térképeink általában véve robbanásszerű, forradalmi változásokon mennek keresztül. Ma már milliárdnyi térképet és alaprajzot használunk, miközben egyre újabbakat és újabbakat generálunk. Mivel a tervezésnek pedig éppen ez az egyik igazi erőssége, a városok megjelenítésének újszerű és korszerű formáihoz nagyban hozzájárulhatnak a tervezők. Fontos az alulról felfelé és a felülről lefelé irányuló kezdeményezések és megközelítési módok összehangolása. Jól példázza ezt a térképek dinamikus fejlődése. A monitoring és a mapping (térképkészítés) a gyakorlatban már-már egy és ugyanaz, olyannyira összefonódtak egymással: Párizs közlekedésirányítási központjában középen a város térképét, körülötte a térfigyelő kamerák felvételeit közvetítő monitorokat látjuk, míg ugyanott a vízművek emberei egyetlen monitort figyelnek, amelyen az úthálózat és a csatornahálózat egymásra vetítve látható.
Ugyanakkor a vezérlőtermek is feleslegessé válnak eközben: minden elfér egyetlen laptopon.
A digitális technológia által gyakorlatilag bárki hozzájárul az újabb térképek létrejöttéhez és mindenki számára hozzáférhetőek is azok az eszközök, amelyekkel mi magunk is feltérképezhetjük a valóság bármely szeletét az adatok nyilvánosságának köszönhetően.
Miért ilyen fontosak a térképek? Mert egyféle hatalom társul hozzájuk, és mert az információs társadalomban mindennél fontosabb adatokat vizuálisan érzékelhetővé teszik számunkra. Egy nagyobb építkezés megtervezésekor a nyilvános vitákhoz például sokkal érdemesebb a 3D-s látványterveket közzétenni, amelyek a laikusok számára közérthetőbbek a klasszikus épületterveknél. Fontos új fejlemény az információk láthatósága, láthatóvá tétele, amely a részvételi demokrácia egyik fontos kritériuma lehet. Egy nagyváros zajtérképe vagy közbiztonsági térképe befolyásolja pl. az ingatlanárakat és így bizonyos térképek hozzáférhetővé tétele egyúttal politikai döntés is, mert érdekeket sérthet. Mindazonáltal ezek a térképek a legfontosabb hozzájárulásaink az okos városok kialakulásához jelenleg.
A pozitív szcenáriónk szerint az okos városok tehát a digitális technológia által felhatalmazott, egymással kooperálni kész egyének közösségei lesznek, ahol a várost magát összehangolt kibernetikai rendszerek vezérlik, vagyis az utópia és a realitás összhangban áll majd.
Melyek az intelligencia korlátai? Távolról sem megoldott a városok fejlődésének fenntarthatósága és ezzel kapcsolatos számos, jelenleg is égető problémánk. Abban az illúzióban ringatózunk, hogy a városaink fenntarthatóbbak lesznek már csak azért is, mert okos városok. Az iPhone-ok maguk is sok energiát fogyasztanak, többet például, mint egy háztartási hűtőgép, de sok szakértő azzal érvel, hogy a digitális technológia előfeltétele a fenntarthatóságnak. Az újrahasznosítás távolról sem megoldott: sok kidobott tárgyunk egyszerűen alkalmatlan erre ugyanis.
Az okos városok a kreatív embereknek szólnak, de sokan közülünk nem igazán kreatívok. és őket. a „normális” átlagembereket nem is vonzza ez a gondolat. Létezhet-e például okos iparváros? A sok-sok esemény miatt az emberek úgy érzik, egy folytonos jelenben élnek, ami az okos városok legnagyobb csapdája lehet az egyén számára. Az építészetnek fontos feladatát látom abban, hogy rehistorizálja ezt a projektet. A városoknak ugyanis öregedniük kell. Egy város olyan, mint egy palimpszeszt, amelynek kell, hogy legyen kapcsolata önnön múltjával. Az öregedéshez és elavuláshoz való viszonyunk azonban eleve bonyolult. A merevlemez esetében sohasem tudhatjuk, mikor hibásodik meg, ahogyan azt sem, hogy a pdf formátum olvasható marad-e akár csak 2050-ig, hiszen ma már az 1980-as évek formátumaival (floppylemez) sem igen tudunk mit kezdeni. A digitális technológia ebből a szempontból még nincs átgondolva. Egy okos város azonban számos olyan kérdéssel fog még szembesíteni bennünket, amelyeket meg sem fogalmazhatunk – egyszerűen azért, mert nincsen rálátásunk.

Jegyzetek

1 Joe Haldeman: The Accidental time Machine, 2007
2 Minority Report, magyarul Különvélemény címmel játszották a filmet, 2002, rendezte: Steven Spielberg

Fordította: Németh Anikó

(A tanulmány a Canadian Centre for Architecture-ben 2014. május 1-jén elhangzott Smart Cities: A New Challenge for Design c. előadásának nyomtatott változata, a szerző engedélyével közöljük.)