Makovecz Imre életmű-kiállítása, Vigadó, 2014. 03. 15. – 09. 21.

Szöveg: Dávid Katalin
Fotók: Maczkó Erzsébet

Március 15-én Makovecz Imre életmű-kiállításával nyílt meg a felújított pesti Vigadó, a Magyar Művészeti Akadémia új otthona. A kiállítás a Makovecz Imre Alapítvány munkája, kurátora Mezei Gábor belsőépítész, munkatársai: Csernyus Lőrinc és Makovecz Pál, építész munkatárs: Nagy Ervin, Országos Főépítészi Iroda, modellek: Horváth Dénes, Csertő Lajos, Danka István, Török Sándor, Limes Model, Reneszánsz Kőfaragó Zrt., 3D modell nyomtatás: Leszl-Ishiguro Tamás, animáció-rendezés: Dárday István, portréfilm: Osskó Judit.

Dávid Katalin művészettörténész ünnepélyes megnyitóbeszéde:

Néhány soros idézet egy levélből, amelyet Imre a walesi hercegtől kapott 1992-ben, miután a herceg Sevillában megtekintette a Makovecz által épített pavilont. Nem azt akarom idézni, ahol kifejti, mennyire tiszteli alkotó tehetségét, milyen nagyra értékeli a munkáját. Ezek fontos szavak, és mindannyiunknak, akik tiszteljük és szeretjük Makoveczet, jóleső szavak. Az idézet, amit fontosnak tartok megosztani Önökkel a levélből, a következő: „Úgy érzem – írja a herceg –, hogy a pavilon a józan gondolkodás őrtornya egy materialista és középszerű világ örvényében. Szimbóluma a hitnek, az összhangnak és mindenekelőtt az igaz humanitásnak. Aláírás: Charles.”
Mindkét hasonlata fontos, mert valamit meg akart értetni ebből a nagyszerű zseniből. Az őrtorony útmutató, menedék, segítség a veszélybe jutottaknak, s ha valamit emellett a hit, a harmónia és a humanitás jelképének nevezünk, akkor általa a bennünk, a minden emberben meglévő legszentebb törekvésekhez kapunk példaképet. Ezek megismételhetetlen szavak, Makoveczre illenek rá: ő fogalmazta bele a héttornyos sevillai házba, és egy nagyszerű kortársunk felfedezte benne.
Valamikor, már jó néhány éve, elneveztem Makoveczet Isten építészének. Szó sincs arról, hogy tettem ezt azért, mert valóban sok templomot, földi lakhelyet épített Isten számára. Ez nem játszott szerepet abban, hogy ezzel a titulussal tiszteljem meg. Előttem azzal érdemelte ki ezt a címet, hogy minden épülete olyan, amelyben jó lélekkel megszállhat a Mindenható. Számomra reveláció, hogy egy Makovecz-házba belépve valóságos, tehát megfogható, tárgyiasult mikrokozmoszba kerülünk: egy pillanatra felvillantja az örökkévalóságot. Hát persze, hogy ezt csak Isten építésze teheti. Ne csodálkozzunk tehát, ha házai nem csak testi valóságunk, hanem a lélek otthonai is: az egész emberé. Beszélgetéseinkből tudom, hogy ezt teszi azért, mert szerinte csak a teljes ember képes hordozni az isteni képmás méltóságát. Lépjenek be az általa épített bármelyik térbe. Csodálkoznék, ha valaki nem fogja fel, hogy az embernek egy ilyen épületbe formált megértése mennyire a velünk lévő isteninek, mennyire annak a szakralitásnak a megértése, amelyet mindannyian hordunk. Mert szerinte a tér legyen méltó a létezésünk befogadásához.